Figyelem a magyarországi eseményeket, és folyton azt kérdezgetem magamtól, miért történik ott az, ami történik? Persze, vannak támpontok: a harmadik kétharmad előtt beígérték a kulturális térhódítást, és most ez zajlik. De mégis érthetetlen ez a féktelenség, az önkontroll teljes hiánya, az elképesztő méltánytalanság. Mivel nem élek ott, nem érzékelem, csak következtetni tudok arra, hogy milyen elementáris gyűlölet halmozódott fel a politikai szekértáborokban, amit azonban enyhíteni, tompítani senkinek esze ágában sincs. Így azonban nincs értelme nemzetről beszélni.

A harmadik kétharmad nagyobb méltányosságra kellene késztesse a hatalmon levőket, és nem visszaigazolást kellene látni ebben arra, hogy az árok másik oldalán állókat még jobban el kell taposni. De most a taposás megy. Az időzítés jó, a politikai kisokosba való, hogy a kényes döntéseket a választási ciklus közepéig kell meghozni, hogy az azt követő két évben legyen idő elfelejteni a döntéssel járó kellemetlenségeket. Azzal azonban valószínűleg nem számoltak, hogy az index és az SZFE einstandolása a megszokottnál is nagyobb vihart fog kavarni. És nem csak azért, mert a méltányosságnak az írmagja sem fedezhető fel ezekben a lépésekben, hanem azért is, mert ez az egész kontraproduktívnak tűnik. A fiatalokat megmozgató, kormánytól független intézmények letámadásával aligha fogja tudni a Fidesz magához édesgetni a fiatal generációt, melyre pedig nagy szüksége lenne a következő választásokon. Sőt, ezekből az intézkedésekből csak az tűnik ki, hogy a kormány nem is érti a fiatalokat; csak a hatalomhoz ért, de nem számol a hatalomnélküliek hatalmával. Lehet, hogy most még nem is kell számolnia ezzel, de egyszer majd elérkezik az az idő, amikor számon kérik rajta a cselekedeteit.

Az viszont már most látszik, hogy az a kulturális közeg és értékrend, amit a mostani kurzus épít, nem csak a fiatalokat taszítja, hanem mindazokat, akiknek fontos a magyar kultúra, mert a magyar nemzetet valójában a kultúrája teszi naggyá. Erre most épp ezt a nagyságot cserélik le középszerre: a Himnuszt lecserélik a Nélküledre, Ady Endrét lecserélik Wass Albertre, Szerb Antalt lecserélik Takaró Mihályra, Romsics Ignácot lecserélik Raffay Ernőre, az egész színházi kultúrát rá akarják testálni Vidnyánszky Attilára. A szólás szabadságát, a szabadon kimondott szó méltóságát és méltányosságát lecserélik a legagresszívabb propagandára. A magyarul érző embereket kétségbe ejti az, ami a magyar kultúrával és a magyar közbeszéddel történik.