Joe, amint látom, a fejedbe vetted, hogy író leszel, és mivel én nem különösebben rajongok ezért az ötletedért, nagyon berágtál rám. Erről tanúskodik két Facebook-bejegyzésed, amelyek több szempontból, de főként szellemi színvonal és koherencia tekintetében hű tükrei a rocktropológiádnak, bár igaz, hogy a könyvnél azért egy fokkal helyesebb magyarsággal és sokkal agresszívebb hangvétellel vannak megírva. Ha pusztán két ember személyeskedéséről lenne szó, akkor ennyivel le is zárnám ezt az ügyet, de te olyan hihetetlen arroganciával és rátartisággal terjeszted a butaságot, amihez ráadásul komoly erőket – befolyásos barátokat, könyvkiadót, közpénzt, közintézményt, pártot – mozgósítasz, ami már arra kényszerít, hogy folytassam a küzdelmet, és világos magyar beszéddel, valamint logikus érvekkel szálljak szembe e hatalmasnak tűnő túlerővel. De ne érezz csalódottságot az általam választott fegyverek miatt, lesz itt személyeskedés is, úgyhogy érdeklődéssel olvashatsz tovább:

Már a legelején közölnöm kell veled és barátaiddal azt, hogy nem azért nem rajongok a profilváltásodért, mert utállak téged. Ezt csak te állítod, valószínűleg azért, mert nem viseled el a kritikát, amit alkalomadtán esetleg megfogalmaztam a tevékenységed kapcsán. A kritika azonban nem egyenlő az utálattal, azt hittem, ezt tudod. A továbbiakban már sok jót nem lesz alkalmam elmondani, úgyhogy itt említem meg azt, hogy zenei események szervezőjeként kifejezetten értékelem a munkádat, a mai napig hálás vagyok neked például azért, hogy láthattam Váradon élőben a Djabe-t és Steve Hackett-et.

Sokkal prózaibb tehát az ok, amiért nem lelkesedek új ambíciódért: nem tudsz írni. Valamivel szabatosabban: nem tudsz olyan szinten írni, hogy írónak nevezhesd magad, és hogy betűvetési próbálkozásaid kiadására közpénzeket kapj. Megértem, hogy neheztelsz rám ezért az állításért, meg azért, hogy nagy felháborodást kiváltó cikkemben könyved tartalmát bugyutának minősítettem. Elnézést kérnék tőled és tisztelőidtől e sértőnek tűnő jelző miatt, de hát te az emberszabásúzással, a nyikhajozással, a pedofilozással stb. olyan bőséges elégtételt vettél, hogy mostanra már nem hogy kvittek vagyunk etekintetben, de hatalmas előnyre tettél szert velem szemben.

Úgyhogy a bocsánatkéréstől eltekintek, már csak azért is, mert van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy engem érvek helyett szidalmakkal, sértegetésekkel nem lehet meggyőzni álláspontom helytelenségéről. Meg aztán tehetek én róla, ha a bugyuta szó jutott eszembe, amikor összevissza emlékfoszlányokból, közhelyszerű gondolatokból, Pistikés viccekből, egymással gyakran semmilyen logikai kapcsolatban nem lévő bekezdésekből összetákolt könyvedet olvastam, amelyből ráadásul alapvető nyelvi, nyelvtani hibákat sem sikerült kiszűrni? És tán ne gondoljam azt, hogy hülyét csinálsz magadból, amikor egy ilyen teljesítmény után még elkezded íróként hirdetni magad a Facebook-on?!

Az igazi irodalom – nem a parttalan sztorizgatás – talán a legnehezebben megragadható, ráadásul a rockzenével ellentétben magányos művészi kifejezési forma. Ha egy szöveg irodalmilag értéktelen, azt nem lehet különböző trükközésekkel palástolni. Az irodalomban nem működik az a csel, hogy odaállsz Steve Hackett mellé a színpadra, hogy az ő dicsfényéből rád is essen egy nyaláb. Ha kiadsz egy lemezt, akkor már rockzenésznek tekintheted magad, de az nem járható út, hogy összehordasz hetet-havat, azt két borító közé csapod, a címlapra rányomtatod a nevedet, rendezel egy könyvbemutatót, és máris író vagy. A rockzenében a tehetségtelenséget ideig óráig lehet agresszióval, vulgaritással és menőzéssel álcázni, de azért azt ne hidd, hogy ha írásaidban öncélúan szitkozódsz, és ha elsütsz egy Mórickás viccet, akkor már van irodalmi stílusod, és szabad utat nyertél a Parnasszusra. Te már abban a korban vagy, amikor az ilyesmit lehetetlen naivitásnak vagy kamaszos tudatlanságnak tekinteni, ilyesmivel csak nevetségessé teszed magad. Én is tudnék nevetni ezen, ha ez is csak egy lappos vicc volna, és nem lennének sokan, túlságosan is sokan azok, akik elhiszik azt, hogy amit most művelsz, az irodalom.

Joe, csak nem képzeled, hogy kockáztatnám a újságírói hitelemet, és annak a lapnak a hitelét, amelynél dolgozom azzal, hogy kultúrbóvlinak minősítek egy könyvet, amit el sem olvastam?! Végigrágtam magam rajta, és olvasás közben minduntalan azok a kezdő gitárosok jutottak eszembe, akik annak idején bármiféle előzetes zenei, hangszeres képzés nélkül próbálták meg hallás után leutánozni a magnóról vagy a rádióból szóló számokat, és ha már hozzávetőleges pontossággal meg tudták szólaltatni a Stairway to Heaven-t, máris Jimmy Page-nek képzelték magukat. Veled valami hasonló történt, amikor nekifogtál egy könyv ránézés utáni leutánzásához. Sajnos a környezetedben nem voltak, akik még időben figyelmeztettek volna arra, hogy az olyan amilyen írni-olvasni tudás nem egyenlő a könyvírás képességével és mesterségével, illetve akik elláttak volna néhány alapinformációval, ha már az írói karriert ambicionálod. Mivel alapvető ismeretek hiányában csaptál bele vállalkozásodba, már a címadás is megoldhatatlan feladatot jelentett számodra. Azt te is látod, hogy minden könyvnek van címe, de te elintézted a dolgot azzal, hogyha a te könyveden is nagy betűméretben szedett szavak szerepelnek, akkor az már egy cím. Csakhogy egy könyv címe meghatározza annak tárgyát, jó esetben pedig a jellegét és a hangulatát is, neked viszont az imént említett információk nincsenek a birtokodban, ezért pont ezeket nem volt esélyed megragadni. Használsz egy halandzsa szót, aminek a hangzásából a gyanútlan olvasó valamiféle tudományos munkára asszociál, de ilyesmiről szó sincs, mert különböző emlékeiddel traktálod őket. Ilyenformán a „szubjektív” szó is értelmét veszti, elvégre hallott, látott-e már valaki másmilyen, mint szubjektív visszaemlékezést? De még a „nagyváradi” szó is félrevezető, hiszen történeteidnek egy jó része nem Váradon, hanem Félixfürdőn, Szovátán, a tengerparton, Bukarestben és más helyeken játszódik.

Azt is láttad, hogy a könyvek általában fejezetekre vannak osztva. Persze, hogy akkor a te könyvedbe is kellenek fejezetek, sőt, Verne Gyula regényeihez hasonlóan még rövid címszavas leírásokat is adtál a fejezetekről. Csakhogy mivel lövésed sincs egy mű alegységeinek a mű egészét rendszerező szerepéről, és arról a belső egységről, amitől a kisebb részek fejezetté válnak, így az általad fejezeteknek hívott valamikben az égvilágon semmilyen rendezőelv nem érvényesül, sőt, azok csak még jobban kivetítik az emlékeidben és a gondolataidban uralkodó káoszt. Ráadásul ezeket az úgynevezett fejezeteket semmiféle belső kötőelem nem tartja össze: van úgy, hogy az egyik bekezdés egészen másról szól, mint az azt megelőző, de olyan is meglehetősen gyakran előfordul, hogy ugyanazon a fejezeten belül írsz valamiről, aztán, mintha valami harántimpulzus ért volna, leállsz, kihagysz egy sort, leírod azt a szót, hogy „Más”, majd megint egy sor kihagy, aztán tényleg elkezdesz írni valami egészen másról. Olyan is előfordul többször, hogy írsz, amiről írsz, aztán egyszer csak felöltik benned egy Mórickás vagy egy nyuszikás vicc, hát odakened azt is, hadd fogyjon a papír, hadd hízzon a fejezet!

Emlékezetedben élhetett az, hogy egyes könyvekben, amelyeket forgattál, voltak lábjegyzetek is. Nosza, gondoltad, akkor a te rocktropológiád sem lehet meg lábjegyzetek nélkül! Könnyen elképzelhető, hogy a kiadód sara az, hogy ezeknek a megjegyzéseknek szinte sosem sikerül a lap aljára kerülniük, ahova valók, mint ahogy azt is rá lehet fogni a kiadóra, hogy a címet háromszori nekifutásra sem sikerült helyesen rányomtatni a borítóra és a belső címlapra, az viszont már mindenképpen a te bűnöd, hogy fogalmad sincs arról, hogy mire való a lábjegyzet. Gondolom, azt hiszed, hogy ezek a műveltséged fitogtatását szolgálják, más magyarázatot nem találok, mi vihetett rá arra, hogy éppen Dante Alighieriről és Gabriel Garcia Marquezről írjál lábjegyzetet…Önteltséged ezúttal is elárult téged, hiszen tudálékoskodásoddal csak azt üzened az olvasóidnak, hogy műveletlennek tartod őket, ugyanis azt feltételezed róluk, hogy mielőtt kinyitották volna a rocktropológiát, nem találkoztak még sosem ezekkel a nevekkel, ezért szükségét érzed annak, hogy tájékoztasd őket egy-két mondatban újsütetű kollégáidról. Az külön bájos, hogy pont Dante és Garcia Marquez kerültek a futottak még kategóriába, ugyanis a te elképzeléseiddel ellentétben lábjegyzeteket éppen hogy kevéssé ismert személyekről kell írni, akikről joggal gondolhatja a szerző, hogy senki, vagy nagyon kevés ember hallott róluk, de persze esetükben is csak akkor, ha a pluszinformáció nem teljesen irreleváns a tárgyalt téma szempontjából (mint a rocktropológia vonatkozásában az, hogy Garcia Marquez írta a Száz év magányt). A lábjegyzet csak akkor indokolt, ha a megadott információ, bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de valamelyest segíti a kontextus jobb megértését. Ja, hogy mi az a kontextus? Hát ez az, amit nem lehet csak úgy leutánozni, hanem meg kell tanulni felismerni.

Joe, belefáradtam a sok hülyeség felsorolásába, de remélem, ez is elég ahhoz, hogy megértsd, miért gondolom azt, hogy a rocktropológia nem egyszerűen egy rosszul megírt, gyenge alkotás, hanem egy könyvet csak külső jegyeiben utánzó, tudatlanságból és nagyzolásból született selejtes produktum, amit a legésszerűbb lenne bezúzni, utána a szöveget teljesen átírni, vagy, hogy neked már ne legyen több gondod vele, átadni egy szerkesztőnek, hogy egy rendes könyvet kalapáljon belőle.

Mit gondolsz, Joe, a fenti kifogások megállapításához szükségeltetik bármiféle egyetemi diploma, vagy elég az, ha az ember elolvas maximum két magyar nyelvű prózai művet? Kérdezem ezt azért, mert az egyik tisztelőd számon kér tőlem holmi okleveleket, amik feljogosítanának arra, hogy könyvedről ítéletet mondjak. Igaz, te ellentmondásba keveredsz ezzel a jóakaróddal, amikor zeuszi dühödben már azt sem nézed meg, hova csapsz, és a második Facebook szidalmadban jól beolvasol a politológia, a szociológia, a matematika diplomával rendelkező, de szakmájukban elhelyezkedni nem tudó embereknek is. Egyébként még ha baj is, de nem szégyen, ha alacsonyabb társadalmi rangú munkakört lát el valaki annál, mint amire képesítése van, ezzel szemben tisztességtelen és szégyellni való kiadni magad valaminek – esetünkben írónak –, ami nem vagy.

Én is nevetségesnek tartom az egyetemi diplomákkal való hivalkodást, de persze nem amiatt a pökhendi, lekezelő hozzáállás miatt, mint te, hanem azért, mert az egyetemi diplomák már nem garanciái a tudásnak a diplomagyárak, a plagizáló miniszterelnökök és az olyan félanalfabéta Gigik országában, akik mikor börtönbe kerülnek, hetente legyártatnak egy „tudományos” munkát azért, hogy csökkenjen a büntetési tételük. Mindazonáltal, ha már effajta igény megfogalmazódott, közlöm azt, hogy politológia alapszakos diplomám van, amit ugyan le lehet fitymálni, mindenesetre becsületes munkával szereztem, nem fizettem le senkit kisüstivel, hogy hozzájussak. De ennél is lényegesebb, hogy a Partiumi Keresztény Egyetemen elvégeztem egy Filozófia és művészet a nyilvános térben elnevezésű mesterképzést, és bár szakvizsgát még nem tettem, de olyan nagy tudású szakemberektől volt alkalmam tanulni esztétikát, zenét, irodalmat, művészetelméletet, stb., akik alkalmassá tettek engem arra (ha addig nem lettem volna rá képes), hogy különféle műalkotásokról képet alkothassak. Gondolom, most csodálkoznának is, ha tudnák, hogy hetedik osztályos diákok hevenyészett röpdolijainak a szintjén mozgó opusodra pazarlom az időmet és a tudásomat. De hát jó esetben az újságírói munkakör része a hülyeség elleni harc is.

És ha már fentebb a bezúzást említettem, hadd oszlassak el egy másik félreértést is, amit reakciódban propagálsz, hogy ti. én cenzúrázni akarnék bármit is. Ma már bárki bármit kiadhat, úgyhogy ha te nyilvánosságra akarod hozni arról szóló emlékeidet, hogy hányast kaptál matekből, hát csak tedd; ha akaratlanul is be akarod vallani az abból fakadó frusztrációdat, hogy volt olyan nagyváradi együttes, amelyik többre vitte a zenei életben, mint te, lelked rajta; ha kedved támad csak úgy randomra lefikázni váradi együtteseket, lényegében egykori zenészkollégáidat, hajrá! Még gratulálnék is neked, ha mindezt mesélői talentummal, a régi idők hangulatát visszaidézni képes íráskészséggel, a fikázásokat pedig szellemes, sziporkázó gonoszsággal tudnád, ha nem is ékes, avagy cifra, de legalább helyes és értelmes magyar nyelven előadni. Csakhogy írásod effajta erényekkel nem rendelkezik. Ezen a ponton kellett volna közbelépjen az a bizonyos grémium, amit te – talán hiányos magyartudásod miatt – a cikkemben cenzúrabizottságként értelmeztél, amelyik azt mondta volna, hogy ez a munka ebben a formában nem méltó arra, hogy megjelentetését egy megye legnagyobb, legfontosabb közintézménye támogassa. Ez persze nem jelentett volna akadályt abban, hogy barátaid, tisztelőid vagy szponzorok összedobják a pénzt, hogy megjelentessék írói szárnypróbálgatásodat. Szóval nem akar cenzúrázni senki, viszont ha te ezt a teljesítményedet irodalmi szintűnek minősíted, akkor a könyvedet az irodalmi alkotásokra szabott mércével kell mérni. Ennek a szűrőnek pedig túlságosan aprók a lyukai ahhoz, hogy a te sziklabertudományod átpréselődhessen rajta.

Még egyszer elmondom, Joe, hogy én nem utállak téged, de az is biztos, hogy szimpatikusabb sem lettél a szememben, miután végigolvastam a könyvedet. Ennek két alapvető oka van.

Az autentikus rockzene mindig nyújt legalább egy csipetnyi szabadságérzést is az embereknek, ezért úgy képzelem, hogy a váradi rockéletnek a 60-as, a 70-es és a 80-as években is megvoltak azok a szabadságnak legalább a látszatát jelentő momentumai, amelyek valamivel könnyebbé tették annak a sötét, nyomasztó kornak az elviselését. Joe, te a könyvedben mintha megpróbálnád semmissé tenni, de legalábbis elmaszatolni azt az értékes kapaszkodót, hogy az emberek a diktatúra idején is képesek voltak teremteni maguknak egy kis szabadságot, ami valamelyes megnyugvással töltheti el őket, hogy fiatalságuk nem veszett oda teljesen értelmetlenül. És teszed ezt éppen te, aki maga is egy voltál az akkori rockmuzsikusok közül, te, aki saját bevallásod szerint súlyos kompromisszumot kötöttél a rendszerrel akkor, amikor csenakluszerű, kommunizmust dicsőítő propagandaeseményeken vettél részt előadóként. Persze, az egy nehéz korszak volt, meg kellett hunyászkodni, én azonban kíváncsi lennék arra, hogy minden váradi rockzenész kötött-e hasonló kompromisszumokat. A könyvedből ez nem derül ki.

Ugyanilyen meghökkentő volt számomra az is, hogy a könyvedből nem egy művészi ihletettségű és igényességű előadó képe rajzolódik ki, hanem egy kisstílű kupecé, aki mindent aprópénzre vált, csak épp lovak helyett kajára, kávéra alkudozik és hamisított pólókkal, no meg nótákkal kereskedik, aki rockzenész létére pénzért bármit hajlandó eljátszani, még a kacsatáncot is. Nyilván, most megint lehet azt mondani, hogy az egy nehéz, sok megalkuvással járó korszak volt, akkor viszont több szerénységet várnék el tőled egykori zenésztársaiddal szemben, és kevesebb arroganciát most, amikor már semmit nem kockáztatsz hősködéseddel, legfeljebb azt – kénytelen vagyok ismételni magam –, hogy hülyét csinálsz magadból.

És ha netán mégis hamis az a kép, amit az akkori személyiségedről e könyved alapján kialakíthat magában az olvasó, ez még egy ok arra, hogy az összes rocktropológiát összegyűjtsd és bezúzasd. Bár ebben a kupeces dologban mégis lehet valami, mert nekem is egy pitiáner üzletet ajánlasz fel, csakhogy én nem vagyok partner a közpénzekkel való üzérkedésben. Ezért hát ne engem akarj lefizetni egyetlen banival sem, hanem add vissza a közpénzből kapott teljes támogatást azoknak, akiktől kaptad, hogy ők valami hasznosra fordíthassák, például adják oda valamelyik iskolának magyar tankönyvek vásárlására, hogy a jövő generációk rockgitárosai, ha netán valamikor könyvírásra adnák a fejüket, idejekorán megtanulhassák azt, hogy az alany és az állítmány közé nem teszünk vesszőt.

Szép a becsvágy, de néha a szerénységnek és az önismeretnek is nagy hasznát veheti az ember, például segíthetik annak felismerésében, hogy ne vágyjon olyan babérokra, amelyekre semmiféle érdem nem jogosítja fel. Joe, ha már mindenáron íróvá akarsz válni, ahhoz nem elég a státuszodhoz odabiggyeszteni azt, hogy „író”, hanem legalább egy csipetnyi írói tehetség mellett nagyon sokat és kitartóan kell dolgozni, mert, hogy stílusosan egy rockzenekart, és ne Madonnát parafrazáljam, It`s a long way to the top if you wanna literature, azaz: hosszú az út a csúcsig, ha irodalmat akarsz. A számos különbség mellett ugyanis a rockzene és az irodalom között van egy nagy hasonlóság: mindkét úton sokan indulnak el, de kevesen jutnak messzire.

Mint láthatod, veszélyes és rögös az út az irodalomban, hisz te már az első ebbe az irányba tett lépésnél beleestél egy nagy gödörbe. Talán mégis az lenne a legjobb, ha miután kikecmeregtél belőle, azon az úton haladnál tovább, amelyen kivívtad az emberek megbecsülését, szóval muzsikálj, és szervezz továbbra is jó koncerteket Nagyváradon. Szabadidődben pedig nézz sportközvetítéseket, gyűjtögesd a hasonlatokat további Facebook-bejegyzéseidhez, az irodalmat viszont hagyd azokra, akik valóban értenek hozzá.

Vale!

Papistván

Bizonyítékok

1. számú bizonyíték

2. számú bizonyíték