Nemrégiben a szemem elé került egy cikk a bihorstiri.ro hírportálról, arról a platformról, amelyet az egyik általam nagyra becsült újságíró kolléga szerkeszt, és aki a publicisztikájában felháborodásának adott hangot amiatt, hogy a Bihar Megyei Tanács vezetője, Pásztor Sándor napok óta nem nyújt semmiféle tájékoztatást arról, hogy mi állhat a Ryanair légitársaság azon döntése mögött, hogy ősztől nemes egyszerűséggel törli összes nagyváradi járatait.

Pásztor Sándor az ominózus sajtótájékoztatón

Jó sok nap eltelt, mire Pásztor Sándor végül kiállt a sajtó elé (március 29-én), hogy valamiféle magyarázattal szolgáljon. Az egész sajtótájékoztatón azonban nem is a fő téma volt a legérdekesebb, már csak azért sem, mert Pásztor semmiféle újdonsággal nem szolgált a korábbi napok sajtóhíreszteléseihez képest, hanem egy kis incidens: az említett kolléga érzékelhető ingerültséggel a hangjában azzal a kérdéssel fordult a tanácselnökhöz, hogy annak ellenére, hogy Pásztor levétette a témában írt véleményanyagát a portálról, nem érzi-e magát úgy a Ryanair légitársasággal szemben, mint valami Keljfeljancsi? A tanácselnök egy szóval sem tiltakozott az újságírónak a kérdés első felében megfogalmazott állítása ellen, hanem azt kezdte el magyarázni, hogy miért nem érzi Klejfeljancsinak magát.

Én utólag próbáltam megkeresni a portálon a korábban ott olvasott cikket, de már nem volt rajta, szerencsére – vagy szerencsétlenségre, ez nézőpont kérdése – az internet világában semmi nem vész el, így az újságíró posztolta az írást a saját blogján. Ez a látszólag kis incidens egy nagy horderejű kérdésre világít rá, arra hogy Romániában a demokrácia csak egy máz, és politikusaink lábbal tiporják a szólás szabadságának nem mellesleg Alkotmány biztosította jogát, ha úgy gondolják, hogy politikai érdekük megkívánja ezt. És úgy látszik, Pásztor Sándor, no meg a vele a megyét szövetségben vezető Ioan Mang és a PSD számára fontosabb az imázs, mint egy közéleti probléma nyílt, őszinte megvitatása. (A bihorstiri.ro portál üzemeltetője Mang megyei tanácsi kabinetjében dolgozik, tehát indokolt Mangot és a PSD-t is belerángatni ebbe az ügybe).

Én egyébként egyáltalán nem gondolom azt, hogy Pásztor Sándor olyan súlyosan elmarasztalható Ryanair ügyben, mint ahogy azt a kolléga gondolja, bár azon mindenképpen érdemes elgondolkozni, milyen kitételek lehetnek a megyei tanács és a Ryanair között megkötött szerződésben, ha a légitársaság ilyen pofátlanul járhatott el, azt viszont gondolom, hogy Pásztor Sándor megyei tanácselnöki karrierjének eddigi legnagyobb baklövését követte el a cenzúrázással, hiszen ezzel a húzásával önkéntelenül is bevallotta, hogy köp a demokratikus értékekre, és azonnal áthágja azokat, amint ehhez kellő hatalommal rendelkezik. Annál is nagyobb csalódás ez, mert mi, magyar emberek naivan azt gondoljuk, hogy bármekkora fertő is ez a romániai politikai élet, a magyar politikusok egy fokkal azért mégiscsak különbek a románoknál. Pásztor Sándor eljárása legyen újabb figyelmeztetés arra, hogy ne áltassuk magunkat etekintetben.

Ugyanilyen kiábrándító képet mutat a váradi sajtó állapota is. Mostanában történt, ezért könnyen lehet emlékezni a temesvári esetre, amikor a teljes ottani sajtó bojkottálta Nicolae Robu polgármester sajtótájékoztatóját, amiért a városvezető megengedhetetlen hangnemben beszélt az újságírókról és az egész újságírói hivatásról. Egy ilyen közös kiállás – mondjuk a hatalmasságok cenzúrázásai ellen – Nagyváradon elképzelhetetlen, hisz lám, az említett incidensnek is szem- és fültanúja volt az egész helyi sajtó, a szolidaritásnak azonban a nyoma sem mutatkozott senkiben, még bennem sem. Én a magam részéről most pótolom a mulasztásomat. A szolidaritás hiányának az oka az, hogy a Bihar megyei sajtótermékek nem foglalkoznak a szakma közös problémáival, ezzel szemben előszeretettel kritizálják egymást. Az újságírók pedig felsőbb nyomásra vagy puszta élvezetből kiveszik a részüket ezekből a pocskondiázásokból. A kollegialitás hiánya jellemző itt mind a román, mind a magyar újságírókra. Sőt, a magyar újságírók körében talán még erőteljesebben is tapasztalható ez, „köszönhetően” nem kis mértékben egy olyan, régebben a sajtóban néminemű befolyással rendelkező embernek, aki számára ismeretlen fogalom az újságírói kollegialitás, aki fiatal és nem is olyan fiatal újságírókba oltotta bele a konkurens sajtótermékek és azok munkatársai iránti megvetést és gyűlöletet, akinek a szerkesztési elvei közé tartozott a konkurencia elleni gyűlöletbeszéd, és akinek a hatása még most is érzékeltető, pedig sem ő nem tevékenykedik már a sajtóban, és az az újság sem létezik már, amelyiknek a főszerkesztője volt. (Kvízkérdés: vajon kire utalok?)

Szűkebb pátriánk sajtójában szinte mindenki be van csatornázva valahova vagy direkt politikai érdekek vagy gazdasági érdekek mentén, és akkor még ott van az ideológiai fanatizmus, ami egyes újságíróknál felülír mindenfajta kollegiális, emberi, az ideológiáktól elvonatkoztatható belátást, és mindez együtt ellehetetleníti a különböző érdekeken túlmutató újságírói érdekközösség kialakulását, ami persze megintcsak a pártoknak jó.
A politikai, gazdasági, ideológiai elköteleződés bizonyos fokig természetes a sajtóban is, hisz az újságíró is ugyanabban a társadalomban él, mint bárki más, rá is hatnak, rá is érvényesek a társadalmi normák és a törvények, viszont van egy határvonal, aminek az átlépésével magának az újságírásnak a lényege és értelme vész el. És a szóban forgó cenzúrázási ügy pont egy ilyen határátlépés, ami a független újságírást, ezáltal pedig magát a demokratikus államberendezkedést lehetetleníti el. Ha egy közösségben megtörténhet egy ilyen eset, ráadásul anélkül, hogy az újságírók felemelnék a szavukat ellene, akkor ott az újságírás puszta propagandává züllik és a szólásszabadság, ezzel együtt pedig a demokrácia kerül veszélybe. Mert egy olyan rendszert nem lehet sem liberális, de tán még illiberális demokráciának sem hívni, amelyben egy újságíró nem mondhatja el, nem írhatja le szabadon a véleményét egy közéleti kérdésben, és ahol egy hatalmi pozícióban lévő politikus levétethet írásokat egy magát függetlennek tekintő hírportálról.

Egy demokráciában élni akaró közösségnek csakúgy mint a független újságírónak önérdeke, hogy ne létezzen cenzúra, és amíg vannak független újságírók, addig van demokrácia is, úgyhogy csak így tovább, Andrei Șandor!