A francia parlament alsó háza megszavazta, hogy a melegházasságra való tekintettel immár nem szabad hivatalosan nemekre utaló módon megnevezni a diákok szüleit a franciaországi iskolákban. Ennek a konkrét következménye az, hogy az »apa« és az »anya« kifejezések helyett a »parent 1« és »parent 2« kifejezést kell használni, amit magyarra a »szülő«, »nevelő«, »rokon« szavakkal lehet fordítani. A hír a magyar közbeszédben is nagy felhördülést váltott ki.

A francia Képviselőház

Az ügy éljenzői azzal intézik el a dolgot, hogy ez egy egyszerű adminisztratív kérdés, és csak folytatása egy már korábban megkezdett folyamatnak, melynek lényege gendersemlegesíteni a szóhasználatot minden állami intézményben. Azt is gyakran hangoztatják, hogy a felháborodás egy félreértésen alapszik, hiszen senki nem tiltja meg, hogy a gyerekek otthon vagy bárhol apának és anyának szólítsák a szüleiket. Itt máris meg kell jegyezni azt, hogy ebben a kérdésben nem a családi, baráti körben zajló beszélgetésekről, hanem az állampolgárnak az állammal történő hivatalos kommunikációjáról van szó, tehát nem amiatt érzik hátrányosan megkülönböztetve magukat a Franciaországban élő szülők, mert be lenne tiltva az apa és az anya kifejezés használata a magánéletben, hanem azért, mert megfosztották őket annak jogától, hogy az állammal történő hivatalos kapcsolattartás során saját gyermekeik apjaként és anyjaként nyilatkozzanak magukról. Ráadásul mindenkinek kötelessége és érdeke is pontos adatokat szolgáltatni a családjáról a közintézményeknek, a francia állam azonban ezzel a mostani döntésével azt az aggasztó kételyt ébreszti a hagyományos családokban, hogy egész egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni azt, hogy az apák és az anyák a nemzői saját  gyermekeiknek.

Mondjuk az, hogy az állam nem kiváncsi erre az adatra, még ha abszurd is, de valóban közigazgatási szempont lenne, a törvény hivatalos indoklása viszont az, hogy tekintettel kell lenni a melegházasokra. Jó, de adminisztratív célzattal hogyan lehet, hogyan kell tekintettel lenni erre? Hiszen közigazgatási szempontokat figyelembe véve talán még üdvös is lenne az, ha az állampolgárok által szolgáltatott adatok alapján pontosan kiderülne, hogy melyek a hagyományos, és melyek az alternatív családok, de a gendersemleges szóhasználattal éppen, hogy elmaszatolni akarják a különbséget az alternatív és a hagyományos család között.

A törvénymódosítás valódi céljának megértéséhez további támpontot nyújt Valérie Petit képviselő asszony, aki a törvénymódosítás parlamenti vitáján azzal érvelt a döntés szükségessége mellett, hogy az alternatív családok nem tudják, mit kezdjenek a ‘divatjamúlt’ társadalmi és családi modellekkel, amelyeket az apa és az anya kifejezések sugallnak a különböző formanyomtatványokon és hivatalos dokumentumokon. Vagyis a kezdeményezők szerint régimódi az a családmodell, amelyben az apa és az anya neveli saját gyermekeit, ezzel szemben a melegházasságok és a melegpárok által árvaházakból gyermeket örökbe fogadó családok képezik a modern, trendi családmodellt. Ezek után bárkiben felmerülhet a kérdés, hogy milyen erkölcsi és jogi alapja van akármelyik politikusnak vagy állami képviselőnek arra, hogy régiség meg divatosság szerint ítélkezzen a különböző családformák fölött? Ha egy intézmény régi, ez még nem jelenti azt, hogy régimódi is, azt viszont bizonyítja, hogy időtálló. Ha valamit csupán azért tekintenek idejétmúltnak, mert régi, akkor régimódinak lehetne minősíteni a két lábon járást is, és trendinek nevezni a fél lábon ugrálást meg a cigánykerekezést. A törvény maga és kezdeményezőinek indoklása tehát egy leplezetlen ideológiai értékítélet, ami a hagyományos családban élőknek nem csak az érzékenységét sérti, de a jogaikat is, hiszen megfosztja őket egy olyan joguktól, amellyel korábban rendelkeztek.

                                                 Valérie Petit

Ha a francia állam úgy érzi, hogy van valamiféle mulasztása az alternatív családokkal szemben, azt ne a hagyományos családokon kérje számon és ne rajtuk verje le, hanem alakítson ki az alternatív családok számára megfelelő kommunikációs eszközöket, a hagyományos családokkal pedig folytassa a kapcsolattartást az addig megszokott és a hagyományos családok által megfelelőnek tartott módon. A homoszexuálisok és az LHBQT-lobbi többi pártfogolt csoportjai amúgy is a másságukra hivatkozva követelnek jogokat maguknak, márpedig ha a másság, a különbség a jog forrása, akkor az lenne a logikus, hogy ez a jogfakasztó különbözőség tükröződjön a hivatalos dokumentumokban is az eltérő formanyomtatványok formájában, illetve a melegek és más alternatívok számára is elfogadható opciók feltüntetésével. Ehelyett azonban a homoszexuálisok másságára hivatkozva és az ő identitásukra szabva alakítja át a francia törvényhozás a formanyomtatványokat, és a tőlük különbözőknek, az apáknak és anyáknak kell hozzájuk hasonulniuk és beérniük a »nevelő 1«, »nevelő 2« kifejezésekkel.

Egy magát jogállamnak tartó ország nem a saját, gyakran teljesen önkényes szempontjai és érdekei, hanem az állampolgárok igényei mentén kell egyenlő elbánásban részesítse az állampolgárokat. Ezzel az alapelvvel teljesen ellentétesen a francia állam privilegizált helyzetbe hozza az alternatív családokat a hagyományos családokkal szemben. A cél ugyanis nem a jogszerűség és a méltányosság biztosítása, hanem a francia társadalom átalakítása a genderideológia mentén, amely csakis és kizárólag az alternatív családoknak kedvez. Az inkrimináló kifejezéseknek a törlésével a francia állam nem a melegpárok jogait terjeszti ki és oltalmazza, hanem egy ideológiának próbál meg érvényt szerezni.

A genderelméletet állampolitikává emelő Franciaország ugyanis úgy kezeli a nemi hovatartozást, mint a pártpreferenciákat, és ennek analógiájára egy hamis semlegességet és egy álegyenlőséget épít fel. Feltehetőleg Franciaországban is nagyon sokan vannak azok, akik nem fogadják el a genderideológiának a társadalmi nemekre vonatkozó alaptéziseit, és a nemi identitásukat nem egyéni választás eredményeként, sem társadalmi konstrukcióként, hanem eleve adott biológiai-genetikai tényként kezelik, így rájuk egy pártatlan és méltányos jogállamban nem is lennének vonatkozhatók a genderideológia elgondolásai. Sőt, feltehetőleg vannak olyan homoszexuálisok is, akik nem hívei a genderideológiának, és lehet remélni, hogy sokuknak egyébként semmi kifogásuk nincs az »apa« és az »anya« kifejezésekkel, és csak a genderizmus megvalósításán ügyködő LHBQT-lobbi próbálja a nemi identitást jelző minden vonatkozást semlegesíteni a jogrendszerben, a kulturális életben, a közigazgatásban, de még a nyelvtanban is. Franciaország most egy újabb lépést tett a genderizmus kiteljesedése felé törvényerőre emelve azoknak az alternatív valóságban élő embereknek a frusztrációit, akik neheztelnek az apákra és az anyákra.