A kultúra nem olyan mint egy vállfán fityegő ruhadarab, amit meghatározott alkalmakkor magunkra aggatunk. Az igazi kultúrának tétje, emellett kontextusa, konnotációja van. Ha játék is, nem játszadozás. Ha valaki nem érzi, nem érti, csak használja a kultúrát, olyan otromba baklövést követ el, mint az a szülő és/vagy tanár, aki a múlt szombaton a nagyváradi Ady Endre Líceumban megrendezett szülői bálon Păunescu verset szavaltatott el egy diákkal.

Szeretem az Ady Endre Líceum szülői báljainak bensőséges hangulatát, tetszik, hogy magyar emberek összejönnek és mulatnak a maguk módján a maguk örömére, de gyermekeik kedvéért. Tetszik, hogy egyfajta nemes hagyománnyá nőtte ki magát ez a bál, ahova szívesen jönnek a szülők, mert az iskola patinás falai közül kizárhatják a romániai mindennapok szürke mocskát, élvezhetik gyermekeik produkcióját és egymás társaságát: egyszerűen otthon érezhetik magukat, ami egyébként nem túl gyakran adatik meg nekünk ebben az országban. De hogyan kapcsoljon ki a hazai hangulatromboló valóságból az a romániai magyar ember, aki egy bál műsorában meghallja a Păunescu nevet, és miképpen is érezhetné azt, hogy otthon van, amikor gyermekével ennek az embernek a versét szavaltatják?

Lehetne mondani azt, hogy a művészet ereje legyőzi az emberek, közösségek között fennálló ellentéteket, de Păunescu, bármennyire is szeretnék a románok ezt elhitetni magukkal és másokkal, nem volt akkora alkotógéniusz, hogy költészete képes lenne enyhíteni bennünk azokat az ellenérzéseket, amelyeket ő maga gerjesztett Ceaușescut dicsőítő, majd magyarellenes megnyilvánulásaival. Még az sem önmagában vett érték, hogy valami román vers, már csak azért sem, mert egy költemény értékét egy adott kontextus és konnotáció nagyon is megváltoztathatja. És mivel a Păunescu névhez számos, erdélyi magyar ember számára kizárólag csak negatív konnotáció tapad, ezért az ő versei magyar közegben akkor sem váltanának ki művészi hatást, ha Ceașuescu bárdja valóban akkora művész lett volna mint Eminescu.

Azzal az ötlettel önmagában véve nincs baj, hogy egy magyar iskola bálján diákok román költők verseit szavalják el románul, de az elég gyerekes túlbuzgóságnak hat, ha egy olyan bálon állnak elő ilyesmivel, amelyen nincs jelen semmiféle román delegáció, akinek a kedvében lehetne járni ekképpen. Ez a túlbuzgóság a kultúrához nem értéssel párosulva szombat este oda vezetett, hogy sikerült megsérteni a meghívott magyar embereket olyasvalakik kedvéért, akik nem is voltak jelen. Talán annak érzékeltetése volt a cél, hogy milyen jó honpolgárok, milyen románbarátok vagyunk, bár ez is csak az ötletgazdák naivitására vallana, hiszen az ilyesmit nem szavalattal, kultúrpropagandával kell bizonyítani, hanem azzal, hogy tisztességes, becsületes, dolgos polgárai vagyunk annak az országnak, amelyben Isten haragja folytán élnünk adatott.

De azért ezzel a naiv jószándékkal is hibádzik valami, hiszen a műsorvezető papírján csak Nichita Stănescu és Ana Blandiana neve szerepelt a felkonferáláskor, a közönséget teljesen váratlanul érte, amikor az egyik gyanútlan gyerek kiejtette a Păunescu nevet. Élhetünk tehát a gyanúperrel, hogy a túlbuzgók jónak látták előzőleg nem tájékoztatni senkit arról, hogy egy Păunescu vers is elhangzik majd, mert tudhatták, hogy a szervezésben döntésre jogosultak azonnal megvétózták volna ezt az ötletet.

Szerencsére volt szülő, aki rögtön felemelte szavát, amint felhangzott a név – még ha ez nem is volt illedelmes gesztus a gyermekek irányába – , mért ezzel mindenfajta túlbuzgónak  értésére adta, hogy bár Romániában vagyunk, és kisebbségben élünk, de azért a mi érzékenységünkre is illenék vigyázni. A túlbuzgók felelősségét csak növeli, hogy nemcsak a szülők hátát borsóztatták végig, de azokat a gyerekeket is kellemetlen helyzetbe hozták, akik értetlenül toporogtak a színpad előtt, és csak azt érzékelték, hogy valami nem helyénvaló történt, amihez valamilyen formában nekik is közük van. Talán az egyetlen pozitívuma ennek a történetnek éppen ez: hogy a gyerekek nem értették miről van szó, mert ők már szerencsére nem tudják, milyen volt az a magyargyűlölettől (is) terhelt kor, amikor Adrian Păunescu és a hasonszőrű fűzfapoéták verseit kötelező volt szavalni. Lehet, hogy mire ezek a gyerekek felnőnek, és ők jönnek el egy szülői bálra, már senki nem fog felszisszeni a Păunescu név hallatán. Lehet, hogy addigra megtisztul e név a dicstelen politikai állásfoglalásoktól, és marad csak a mű. De ezt az időt ki kell várni, már csak azért is, mert könnyen megeshet, hogy mire lekopik Păunescu nevéről a gyalázat, addigra már a munkássága is csak egy kis színes lesz valami irodalomtörténeti lábjegyzetben.
Ugyanakkor jó lenne, ha az Ady Endre Líceum szülői bálja a helyi magyar kultúra része maradna, és nem válna politikailag korrektnek hitt álkulturális megnyilvánulások eszközévé.