A budapesti Semmelweis Egyetem (SE) Doktori Tanácsának csütörtökön kinyilatkoztatott döntése értelmében vissza kellene venni Schmitt Páltól a doktori címet. Alapesetben egy doktori visszavonása csak egy személyre és egy intézményre tartozik, a dolog viszont erősen bonyolódik akkor, ha az érintett nem más, mint Magyarország hivatalban lévő államelnöke.

Mert így már nem egyszerűen csak egy doktori címről, hanem az államfői tisztségről is szó van, értelemszerű tehát, ha Schmitt Pál plágiumbotránya után nem a doktori visszavonása a fő kérdés a köztérben, hanem az, hogy lemond-e, lemondatják-e Schmitt Pált vagy sem.
Mint Magyarországon minden egyes kérdésben, a legcsipcsupabtól elkezdve a legnagyobb horderejűig, kétféle megközelítés létezik: egy jobbos és egy balos. Pedig vannak helyzetek, ügyek, amikor a válasz olyannyira kézenfekvő, ha úgy tetszik józan paraszti ésszel megadható, hogy a magyar belpolitikától független ember csak döbbenve lesi, hogy minek az a rengeteg agyfárasztás a teljesen egyértelmű kérdések eldöntésére. (Menjen-e Stóhl Buci börtönbe, vagy sem –  intelligens kérdés). Számomra, aki az intézményeket közfeladatok ellátó szervezeteknek, nem rangosztó sóhivataloknak akarja tekinteni, egyértelmű, hogy Schmitt Pálnak a lehető leghamarabb le kell mondania államfői tisztségéről azon egyszerű oknál fogva, hogy bebizonyosodott: méltatlan a legmagasabb közjogi méltóság betöltésére, ráadásul nevetségessé is tett minimum két intézményt: a doktorátust és az államelnökséget.

Csakhogy Magyarországon (melyik országban nem?) egy államfő körül olyan érdekhálózat fonódik, hogy egyszerű, nyilvánvaló válaszokat nem lehet adni egyszerű, nyilvánvaló felvetésekre. Pedig Schmitt Pállal ugyanaz történt, ami Gyurcsány Ferenccel, függetlenül attól, hogy az elvbarátok és politikai támogatók mit mondanak: lelepleződött. Ha úgy tetszik, bundázott, és ezzel lenullázta nemcsak államfői tekintélyét, hanem a sportdiplomáciában általa is képviselt értékeket, melyek, mint tudjuk, a tisztességes, becsületes versenyről, nemes küzdelemről szólnak.

A jobboldalon azt regélik, hogy ha Schmitt Pál most lemondana, akkor megőrizhetné tisztességét, megbecsültségét. Csakhogy ez nincs így. Ugyanis ha valaki, akkor Schmitt Pál jól tudja már 1992 óta azt, hogy doktoriját nem tisztességes eszközökkel és módon szerezte meg, ezzel szemben 1992 óta élt a doktori cím kínálta előnyökkel. Szóval ő tíz éve folyamatosan hajigálja el magától a tisztességet, amit most egy lemondással nem lehet egyszerűen csak úgy visszaszerezni. Ő nem most vált méltatlanná a doktori címre és a legmagasabb közjogi tisztségre, hanem 1992 óta folyamatosan méltatlan volt ezekre, csak ez a tény most derült ki.

Tiszta beszéddel, egyértelműen kinyilvánított politikai akarattal még megmenthető Magyarországon a doktori intézmény és az államfői tisztség tekintélye, de Schmitt Pál karrierje már semmiképpen. Noha nyilvánvaló, hogy az ő karrierjének annyi, de az még kérdés, hogy mennyire sérülnének az említett érdekhálózatok Schmitt félreállításával ahhoz, hogy már inkább megérje a hatalomnak törekedni az ő mindenáron való megmentésére. Ebben a vonatkozásban beszédes az, hogy előkerül a karaktergyilkosság fogalma is. Lehet, hogy én nem értem igazán ezt a kifejezést, de kiérzek belőle legalábbis egy olyan konnotációt, hogy egy nyilvános össztűz keretében lejáratnak valakit, függetlenül attól, hogy a lejárató vádaknak van-e alapjuk, vagy nincs. Így ez a fogalom arra is felhasználható, hogy áldozatként tüntessük fel azokat, akik valamiért tényleg elítélni valók. És Schmitt Pál most tényleg. És még azzal sem lehet őt megvédeni, hogy a baloldalnak érdeke őt lejáratni, ezért is történt a lejáratás, hiszen minden politikai rendszerben minden közszereplőt valakiknek érdekük lejáratni. A politikai rendszernek ezzel az állandó jellemzőjével nem lehet tehát a konkrét esetet takargatni.

A mostani kormányzatnak, amelyiknek ellenzékben megfelelt Sólyom László ahhoz, hogy államfő legyen, kétharmados hatalma után már nem kellett egy független, ezért sokaknak – szinte mindenkinek – az útjában álló személy, akinek becsületességéhez, elvszerűségéhez nem férhetett kétség. Talán pont emiatt nem kellett Sólzom a Fidesznek. Na most bajlódhat az immár jelenséggé duzzadó schmitti államelnökséggel. Bárhogyan is dönt a hatalom – lemondatja, vagy funkcióban tartja Schmittet – számára óriási presztízsveszteséget jelent ez az ügy. És ha úgy dönt, hogy Schmitt maradjon államfő, ezzel ugyanolyan szinten kompromittálná magát a Fidesz, mint tette azt az MSZP akkor, amikor Gyurcsány Ferencet pozícióban hagyta a balatonőszödi beszéd napvilágra kerülése után. Ez pedig a jobboldal tragédiáját jelentené. Mert ez már valóban jobb-bal kérdés.