Egy lehetőleg nem Magyarországon élő magyar író, akit sokan tisztelünk, becsülünk, és aki azon ritka kortárs magyar írók közé tartozik, akiket talán még olvasunk is, találkozásunk alkalmával nekem szegezett egy kérdést. Olvasott egy politikai cikket az erdélyi magyar sajtóban, amelyben volt egy kifejezés, valami olyasmi, hogy »ne engedjük be a románokat«, vagy: »azt akarjátok, hogy beengedjük a románokat?«  Arra kért, hogy konkrét kontextustól függetlenül magyarázzam el neki ezt a kifejezést, mert nem értette, hogy Romániában miért kell védekezni a románok ellen. Mivel már találkozásunk végén jártunk, és nem volt időm kifejteni mindazt, amit számomra ez a kifejezés jelent, ezért megígértem neki, hogy online küldök neki magyarázatot.

Ez lesz az. Lehet, hogy kicsit hosszú lesz, egyrészt mert a kérdést érdemes alaposan körbejárni, másrészt mert egy olyan embernek válaszolok, akiről feltételezem, hogy nincs tisztában a romániai viszonyokkal, bár felkelthették az érdeklődését, ha egy ilyen kérdést megfogalmazott. Az említett feltételezés okán valamivel részletesebben fejtek ki, bár tudom, hogy lesznek olyanok (sokan), akik számára közhelyszámba mennek az alábbiak.

Nekik itt van a magyarázat a lehető legrövidebben megfogalmazva:
Több mint kilencven éves tapasztalat szól ebből a politikailag cseppet sem korrekt, ellenben mélységes bizalmatlanságról árulkodó kifejezésből. Romániában a balkáni manírok a kommunista tempókkal keverednek, és ezektől az elmúlt két évtizedben sem tudtunk megszabadulni, hiszen egy pusztán áldemokratikus hagyományokra visszatekintő, működő demokratikus politikai rendszert és értékrendet felépíteni képtelen ország ez. A bizalomhiány, a magyar felsőbbrendűségi érzés és az ezekből fakadó kölcsönös sérelmi politika szinte törvényszerűen zárja el egymástól a román és a magyar közösséget.

A hosszabb változat

Az impériumváltás óta elég alkalmunk volt megtapasztalni azt, hogy a románok, »a Romániában élünk, mi diktálunk« elve alapján bekérezkedtek, vagy egyszerűen csak rátörtek az erdélyi magyar intézményekbe és -re, hogy aztán rövidesen átvegyék az irányítást, már ha nemes egyszerűséggel meg nem szüntették a magyar intézményeket. Mindennek persze az lett a következménye, hogy a magyarok ki lettek szolgáltatva a román akaratnak a legfelsőbb kormányzati szinttől elkezdve a legalsóbb helyi intézményekig.

Erdélyt nem önmagában az impériumváltás tette tönkre, hanem a regáti románok nagy arányú  betelepítése, mert ezek az emberek magukkal hozták a Balkánt annak minden negatívumával együtt. Már a két világháború közötti időszakban számos erdélyi románban is megfogalmazódott (köztük Aurel Lazărban, az Erdélynek Romániával való egyesülésében nagy szerepet játszó váradi ügyvédben), hogy nem jó az, ha Erdélyt elárasztja a sok regáti, akiknek természetesen egzisztenciát kellett biztosítani, ez ugyanis nem csak a magyarok, de az erdélyi románok kárára is történt. Ez volt a két világháború között. A nacionálkommunista rendszer poklára kár is a szót vesztegetni, örüljünk, hogy túléltük. Bár azt egy kádári Magyarországot megélt ember számára érdemes megjegyezni, hogy Magyarországgal ellentétben, ahol a kommunizmusnak az internacionalista vonulata érvényesült, Romániában a legszélsőségesebb nacionalista ideológiával kevert kommunizmus uralta le a közpolitikát és a közhangulatot Ceașescu hatalomra jutása után.
Most, közel száz évvel az impériumváltás után látjuk a román nacionalista, balkáni és kommunista politika döbbenetes kárát. Az erdélyi szászok, akik nyolcszáz évig jól megvoltak Erdélyben, nyolcvan év alatt eltűntek maguk építette városaikból (a bolgárok már korábban), és a magyar exodus is megállíthatatlannak tűnik. Erdélyi nagyvárosainkban kézzel fogható a betelepített románok frusztrációja és az ebből is fakadó magyarellenes hangulata, míg a magyarok frusztrációját az okozza, hogy elvesztették a többségüket Erdély több nagyvárosában, és ez a keresztbe kasba ható frusztráció természetesen nem segíti a megértést, az együttműködést.

Legnagyobb reményünk az 1989-es forradalom volt, de sajnos az erdélyi magyarok bizalma a román politikai társadalmi elit iránt a rendszerváltás eufóriája után nagyon hamar elillant; a fekete március (az 1990-ben Marosvásárhelyen megszervezett és levezényelt magyarellenes pogrom) és a bányászhadjáratok jelezték, hogy Romániában a politikai rendszer megváltoztatásával nem történt meg, és egyhamar nem is fog megtörténni a szükséges mentalitásváltás, aminek legfőbb oka talán az, hogy a Ceașuescut kiszolgáló kommunista elit folytatta a kormányzást, természetesen most már demokratának nevezve magát.

Aztán az idő előrehaladtával, ahogy kezdtük mi is tanulni a demokráciát, úgy döbbentünk rá lassan-lassan arra, hogy Romániában mennyire nem voltak demokratikus hagyományok, ami a rendszerváltás után abban mutatkozott meg a legélesebben, hogy nem volt mihez kötni az újonnan megalakított intézményeket. A Demokratikus Konvenció fő erejének számító Nemzeti Parasztpárt 1996-os uralomra jutásával a rendszerváltás után még egyszer elhittük azt, hogy van okunk a reményre, hiszen azon kívül, hogy Romániában először került hatalomra az erdélyi magyarok politikai képviselete is, ekkor végre az utódkommunista, a szélsőséges nacionalistákkal együtt kormányzó Ion Iliescu és pártja is kibukott a hatalomból. Abban is bíztunk, hogy a parasztpárt visszaállítja Romániában a történészek és nosztalgiázók által nagyon nemesnek és dicsőségesnek hazudott két világháború közötti demokratikus viszonyrendszert, de ez persze csak egy általános – román és magyar – önámítás volt, hiszen addigra már a gazdasági erőt szétosztották maguk között a volt kommunista elit képviselői, a parasztpárt pedig a valójában nem is létező demokratikus hagyományok helyett valami nagyon émelyítő anakronisztikus hangulatot kezdett meghonosítani az országban, sőt, még a királyság visszaállítását is megpendítették, amiről viszont már saját választóik sem akartak hallani. Vagyis egy tulajdonképpen már réges-rég nem élő tradícióhoz ragaszkodtak a régi parasztpártiak, amit nem tudtak megvalósítani, már ha komolyan gondolták egyáltalán. És persze őket is elérte a román politikai élet züllesztő ereje: a kommunista börtönökben évtizedekig sínylődő parasztpárti vezetők mellett megjelent a politikai haszonlesők és a közönséges bűnözők siserehada, és ez végképp tönkre tette a párt hitelét, melynek kimúlása után, illetve az Iliescu rezsim restaurálása óta az ország sodródik a balkáni korrupció, az igazságszolgáltatást politikai fegyverként felhasználó álpolitikai harcok és a nagy nemzetközi érdekek között.

A balkáni, nacionalista mentalitás nem változott a rendszerváltás, de még az uniós csatlakozás után sem, csak enyhült valamelyest a két világháború közötti és a kommunista rezsimben tapasztalt magyarellenes közhangulathoz képest. A román politikai életet ma is a fájdalmas restség, és a csupán korrupcióból, illetve tisztességtelen politikai befolyásból megélni kívánó közéleti közöny jellemzi, a román politikai osztály csak akkor fordul el saját pitiáner érdekeitől, sőt, lesz rendkívül éber, amikor a kisebbségi jogok elsíbolásáról van szó, de akkor készséggel és nagy szorgalommal cselekszik. A rendszerváltás utáni leglényegesebb és érzékelhető változás talán éppen az, hogy a romániai magyar politikai elit is idomult ehhez az általános zülléshez.

Intézményeink siralmasan működnek, ezt ma már a legelvakultabb nacionalistáknak is látniuk kell, akiket Románia Uniós és NATO csatlakozása óta beengednek civilizált országok intézményeibe is. Romániában a korrupció, a nepotizmus és az urambátyám mentalitás sokkal nagyobb mértékben rothasztja az oktatásügyet, az egészségügyet, az igazságszolgáltatást, az adminisztrációt mint amennyit egy európai civilizáció toleranciaküszöbe elbír. Érthető tehát, miért aggódnak a magyarok, ha felvillan annak lehetősége, hogy egy-egy intézményükben románok is szerepet kapjanak, hiszen nem kecsegtet semmi jóval az, ha a mi intézményeinket is románok vezetik, vagy ha az általuk mutatott minta szerint működnek. Nem mellesleg az elmúlt húsz év jobbára azzal telt, hogy az erdélyi magyarság próbálta és próbálja visszaépíteni azt az intézményrendszert, amit az elmúlt közel száz évben a román állam lebontott. A rendszerváltás óta eltelt több mint húsz év elégséges idő kellett volna legyen arra, hogy románok és magyarok között a bizalom és az együttműködés szelleme kialakuljon, de ehelyett azt tapasztaljuk, hogy éppen azért mert mindeddig elszalasztottuk a bizalomépítés lehetőségét, talán még nagyobb is a bizalomhiány most, mint volt a kommunizmus idején, mert akkor minden jóérzésú román és magyar tisztában volt azzal, hogy egy diktatúrában a normális, békés célkitűzések megvalósításának lehetősége igencsak korlátozott. De ma már nem tudunk semmit ráfogni a diktatúrára, ma már csak saját impotenciánkat, rosszindulatunkat okolhatjuk kudarcainkért, ezért az élhetetlen Romániáért.

Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy ezért a bizalomhiányért csak a románok a felelősek, pedig, ha kisebb mértékben is, de mi magyarok is tehetünk róla. Mert nem tudtuk megértetni a románokkal azt, hogy ha mi saját intézményeket akarunk, az nem azért van, hogy Erdélyt Magyarországhoz csatoljuk (ez a románok legfőbb fóbiája mindmáig), ehelyett sokszor arrogáns fölényességgel viszonyultunk hozzájuk, ami még akkor is romboló hatású, ha sokszor sajnos volt is okunk lenézni a fojtóan balkáni tempókat. Magyar felsőbbrendűségi érzésünk, az ezeréves birodalom kényszerképzetéből fakadó megsértett, sőt megalázott fölényérzésünk gyűlöletet kever pökhendiségünkbe. Kevesen vagyunk, nem szeretjük a románokat, ők se rajonganak értünk, és erre az állapotra nem tudunk mindkét közösség számára elfogadható alternatívát felmutatni, csak azt, amit csak mi, magyarok gondolunk egyedül elfogadható megoldásnak: az autonómiát. A történelmi és kortárs tapasztalat azt mutatja, hogy ez a járható út, márpedig az autonómia az erdélyi magyarok fogalomtárában összekapcsolódik egy olyan állapottal, amiben a románoknak nem, vagy csak alig jut szerep. Olyan struktúra számunkra az autonómia, amiben mi irányítjuk magunkat, és ami meglehetős védelmet nyújt a románok általunk feltételezett, vagy nagyon is valós rossz szándékú beavatkozásai ellen.

Ahhoz, hogy »beengedjük a románokat«, több kölcsönös jóindulatra és bizalomra lenne szükség. Egyszerűen csak bizalomra.