A Kertész Imre kitüntetésének hírére kialakult vita mindent, de mindent mindent mindent mindent elárul a magyarországi közgondolkodás milyenségéről. Ha egy szóban akarnám kifejezni, akkor egyszerű dolgom lenne, mert csak annyit kellene írni: undorító. Vagy ennyit: gyomorforgató. Netán ezt: ideglelős. De ennyiből nem lesz komment, úgyhogy azért kifejtem egy kicsit, hogy a sok gyűlölködő, hörgő, morgó, magának kikérő szálljon magába egy kicsit (persze, nem fog).

A hírrel kapcsolatban netet látott sok patkánykodás közül az egyik vonulat vezérgondolata az, hogy miképpen lehet Szent István Rend nevű kitüntetésben részesíteni egy zsidó, magát nem magyarnak valló írót (zárójelben mindig ott a megjegyzés: akinek a könyvei is harmatgyengék). A másik vonulat meg ez: hogyan válhatott holokausztbohóccá az az író, aki bejelentette, hogy elfogadja a kitüntetést a vezérnáci, holokauszttagadó Orbán-rezsimtől, mert ezáltal legitimálta ezt a rezsimet.
Vagyis a nyuszika és a farkas eset áll itt fenn, és Kertész Imre a nyuszika, aki már pusztán azáltal vétkezik, hogy létezik, mert alkalmat adott egy kormánynak arra, hogy kitüntesse, és ha ő elfogadja a díjat, az a baj, ha meg nem fogadja el, az a baj.

A jobboldali kritikusok zsigeri gyűlölete Kertész Imre iránt nyilvánvaló, mondhatni érthető, persze nem elfogadható, hiszen az effajta érzemény nem szolgál a nemzet épülésére, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a hír kiszivárogtatása nyomán keletkezett számtalan otromba, uszító véleménynyilvánítás. De ugyanilyen gyűlölettel teli otromba megnyilvánulásnak hat a baloldaliak őrjöngése is, akik szintén nem arról értekeznek, hogy Kertész Imre életműve megérdemli-e azt, hogy állami kitüntetésben részesüljön, ehelyett Orbán-utálatuk, és politikai érdekeik annyira elvakítják őket, hogy sutba dobják Kertész Imre általuk mindeddig megkérdőjelezhetetlen irodalmi értékeit, és fröcsögnek, fújolnak, felháborodnak. Vagyis amíg Kertész Imre írásai és állásfoglalásai kedveztek az ő ideológiai-politkai érdekeiknek, addig ő volt a világhírű, mindenki által megbecsült Nobel-díjas magyar író, amikor viszont valami olyasmire készül, ami nem illik be az általuk kijelölt keretek közé, azonnal lehúzzák a sárba.

Irodalom és közélet összefüggésében Pomogáts Béla nemrég Váradon hívta fel a figyelmet arra, hogy Magyarországon nemzetgyilkos gondolatok uralkodnak, és kiemelte azt is, hogy akik az irodalmat és az írókat pártpolitkiai, ideológiai szempontok mentén ítélik meg, azoknak fogalmuk sincs az irodalom lényegéről. Sajnos ezt a diagnózist a legújabb Kertész-ügy is tökéletesen igazolja, hiszen irodalomról, az életműről ezekben a vitákban egy szó sem esik – és ne essünk abba a tévhitbe, hogy ha egy zárójeles megjegyzést teszünk arról, hogy „különben is, Kertész Imre írásai unalmasak”, azzal máris az irodalomról volt szó, mert nem – ehelyett a legalpáribb, legundorítóbb gyűlöletszítás zajlik minden oldalról és az irodalmat szinte már ürügyként sem használják ehhez.

Az teljesen mellékes, hogy maga Kertész Imre mit gondol saját maga magyarságáról, vagy nem magyarságáról, ezt neki szíve joga eldönteni, az az egyszerű tény azonban, hogy műveit magyar nyelven írta, arra predesztinálja azokat a könyveket, – az író és a közönség akarata ellenére is akár -, hogy a magyar irodalom részévé váljanak. Annál is inkább, mert Kertész Imre témaválasztásában is a magyar társadalomhoz, a magyar történelemhez szervesen kötődő szerző (holokauszt, 56, élet a kommunista Magyarországon, stb.), vagyis a kertészi életmű integráns része a magyar irodalomnak. Ami pedig a művek minőségét illeti, arról természetesen nem a minősíthetetlen hangnemben, az irodalmi értékekkel még csak köszönő viszonyban sem lévő ítéletek, netes kommentek döntenek. Ha pedig a származást és a magyar kultúrához való hozzájárulást vesszük, akkor az már másodlagos – de még inkább náci, fajkérdés –, hogy az illető magyar-e vagy sem. (Hogy mindenki megértse: József Attilát azért még tiszteljük és szeretjük, mert félig román volt)

Pomogáts Béla a magyarországi politikai elittel kapcsolatban fogalmazta meg, hogy nagyon sokan vannak azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a szerepe az irodalomnak a nemzet életében. A Kertész-ügy jelzi azt, hogy nem csak a politikusoknak, de a társadalom egészének sincs fogalma az irodalom mibenlétéről. Az igazi irodalom – és ezen belül Kertész Imre művei is – viszonyulásra készteti a (esetünkben magyar) társadalmat az életünket érintő legalapvetőbb kérdésekhez, és az a tény, hogy Kertész a kitüntetése ilyen vehemens vitákat generál, azt bizonyítja, hogy ő bizony lényegre tapintó, fájó pontokat érintő író, másképp nem kavarna ilyen elképesztő gyűlölethullámot egyik és másik részről is. Mert a két ellenséges táborra szakadt magyarországi társadalom képtelen az őszinte, de higgadt szembenézésre a problémákkal, amire pedig az irodalom is esélyt és alkalmat, nyújt(ana), hanem végletes utálatukban minden percben egymás torkának ugranak, akár azáltal is, hogy Kertész Imrét gyilkolásszák.

Amikor ilyeténképpen felvetett ügyek miatt beindul Magyarországon a gyűlöletgépezet, arra gondolok, hogy szellemileg milyen szerencsétlen módon elnyomorodott nép a magyar, a másik gondolatom meg ez: nagy szerencsém, hogy nem anyaországi, hanem erdélyi magyar vagyok. Bár törekvések vannak arra, hogy minket is anyaországosítsanak, a szónak átvitt, és legrosszabb értelmében. De nekem van egy kiváló ellenszerem ez ellen: minőségi magyar irodalmat olvasok. Kertész Imrét is.