A Nagyváradi Bíróság elutasította Tőkés László keresetét, melyben az EP-képviselő azt kérte, hogy a bíróság semmisítse meg a váradi önkormányzat tavaly nyáron kiállított kihágási jegyzőkönyvét, amely reklámzászlónak minősítette Tőkés László váradi képviselői irodájának falára kitűzött székely zászlót. Nemrégiben Claudiu Pop, Bihar megye prefektusa fenyegette meg ugyanazt a Tőkés Lászlót, hogy ugyanannak a váradi EP-irodájának a homlokzatára csakis a hivatalos, címeres román lobogót tűzze ki, különben megbírságolják. De az ország más pontjairól is furcsa hírek érkeznek: például a Maros megyei prefektus megbírságolta Erdőszentgyörgy polgármesterét szintén a székely zászló miatt, a Kovászna megyei kormánymegbízott pedig azért büntetett, mert valakik a magyar himnuszt énekelték. És ezek csak szemelvények a hasonló jellegű, meglehetős gyakorisággal történő esetekből.

Úgy tűnik, ismét nagyon aktív a román hatalom a magyarok vegzálását illetően. Ha ezeket az egyébként apróságoknak tűnő eseteket szélesebb kontextusba helyezzük, és hozzágondoljuk mindazt, ami az erdélyi magyarság ügyeivel csak az elmúlt huszonöt évben történt, akkor nekünk, akiknek a bőrére megy ez a játék, látnunk kell, hogy Románia magyarságpolitkája ördögien precíz mechanizmusként működik: az Európai Unió tagállamaként minden nemzetközi fórumon fennen hangoztatja, hogy a kisebbségi probléma nem hogy meg van oldva, de egyenesen modellértékű itt. Ennek az állításnak az alátámasztására a román politikai elit következetesen a hatalomba csábítja a magyarság érdekképviseletét, az RMDSZ-t, emellett azonban folyamatosan a fenti példákhoz hasonló szurkapiszkákkal fárasztja a magyar közösséget. Persze a magyarok méltatlankodnak, morognak, fellépnek a kisstílű aljasságok ellen, természetesen ezáltal szétforgácsolódik a közösség ereje, és nehezebben tud a valóban nagy horderejű ügyekben, például a lehető legátfogóbb visszaszolgáltatásban és az autonómia megvalósításában előrelépést kieszközölni. Ezeknek a vegzálásoknak megvan az az előnye is, hogy túlságosan csipcsup ügyek ahhoz, hogy a nemzetközi közvélemény felfigyeljen rájuk. Ami, tegyük hozzá, nem is csoda ebben a mai, újságírókat halomra gyilkoló, utasszállító gépeket lelövő, túszokat lefejező világban.

Szóval ebben a huszonöt éves dagonyázásban, amit romániai közéletnek hívnak, amellett hogy megfáradt, de meg is gyengült az erdélyi magyarság kisebbségi léthez elengedhetetlen szolidaritása, az összetartozás szándéka és érzése is: nem kell hát részletesebben kifejteni, hogy jelenleg miért három párt és tucatnyi nemzeti tanács húzza százfelé ezt a közösséget. A román állam tudatosan kifárasztó politikája már pusztán azzal is célt ér, hogy időt nyer, hiszen amíg himnuszéneklésért, zászlólengetésért lehet ebben az országban bírságolni, addig hogyan is álmodhat bárki autonómiáról, visszakapott vagyonról?

Gondolhatnánk, hogy egy Románia méretű európai uniós tagállamnak a világ jelenlegi legnagyobb kihívásaira – nemzetközi terrorizmus, agresszor államok ténykedése, különböző járványok, pénzügy-gazdasági válságok stb. – kellene valamiféle markáns politikát kidolgoznia, és aktívan ténykednie ezek visszaszorításában, és ha így tenne, akkor e jelentős ügyek talán elvennék a kedvét attól, hogy időt és energiát pazarolva ilyen pitiáner módon kezelje az országban élő legnépesebb nemzeti kisebbség problémáit és érzékenységét. Ehelyett Románia (most is, mint mindig) feltétel nélkül dörgölőzik ahhoz a hatalomhoz, amelyiktől biztonságának lehető legnagyobb garanciáját reméli, ezért szajkózza mindazt, amit a Nagy Testvér tőle hallani akar, mert ugyanakkor abban is reménykedik, hogy ezáltal elkerüli azt, hogy a nemzetközi közvélemény egy kicsit tüzetesebben is megnézze, mi is folyik itt valójában. Mert Romániának hivatalos létezése óta egyetlen politikai célkitűzése van, ami minden mást háttérbe szorít: Erdély megszerzése, illetve megtartása méghozzá a régió tudatosan irányított etnikai homogenizációja által. Ennek a célkitűzésének az elérése érdekében Románia elővette politikai hagyományának meghatározó stratégiáját, a kis lépések politikáját, ami rendkívül alkalmas az időhúzásra, ami mint láttuk, pompásan szolgálja a kitűzött célt, ráadásul komoly eredményeket is hozott már eddig is. Ugyanis az elmúlt közel száz évben, amióta Románia Erdélyt birtokolja, sikerült kiiktatnia innen a németeket és a zsidókat (utóbbiak eltüntetésében a magyar állam is kivette tevőleges részét), de még el kell bánni a túlságosan nagy számban itt maradt magyarsággal, akiket vagy asszimilációra vagy az országból való távozásra kell késztetni. A kis lépések politikája azért olyan hatékony, mert nem doktriner módon kell alkalmazni. Vagyis amikor már a gyeplő annyira szoros, hogy a magyarság elkezd túlságosan hangosan morogni, akkor gyorsan vissza lehet adni neki egy Székely Mikó kollégiumot, kormányra lehet rántani a közösség politikai képviseletét, és amikor a kisebbség már kezdene abban reménykedni, hogy netán mégis lehet itt egyről a kettőre jutni, akkor jön a visszaállamosítás, a vegzálás, a kötekedés, a saját hatalmi elitjük minden bűnének rákenése a kisebbségi közösség pártjára. És így fog menni ez a hullámzás addig, amíg meg nem gyengül az erdélyi magyar közösség annyira, hogy akár már egy magyar Johannist is merne államfőnek választani ez a modellértékű, jeles európai ország, hogy aztán őt is saját modellértékének igazolására használhassa fel.

Hiába na, zseniálisan ki van találva ez!