A Szent Lászlót tisztelő nagyváradi magyar közösség már igencsak megedződött: 1918 után elvitték Szent László szobrát a róla elnevezett váradi főtérről, aminek a nevét a román főhatalom természetesen azonnal meg is változtatta. A kommunista rendszerben ágyúk meg Ceauşescu-portré virított a téren, és meggyőződésem, hogy a római katolikus Szent László-templomot is legfőképp azért akarták elmozdítani a térről, mert a város magyar múltjáról árulkodott; egy román ortodox templomot természetesen nem jutott volna eszükbe a kommunistáknak elmozdítani onnan. A rendszerváltás után pedig a város életéhez gyakorlatilag semmilyen formában sem köthető Mihály vajda került Szent László egykori helyére.

Mindezt azért idézem fel, mert hamarosan megkezdődik a váradi főtér felújítása, ami feltehetőleg hosszú évekre, évtizedekre meg fogja határozni a város központjának arculatát és hangulatát. A váradi és most kizárólag román városvezetés számára ez a térfelújítás alkalmat nyújthatna arra, hogy kilépjen végre a tizenkilencedik és a huszadik századból, és a város főterét nem az egyik nemzetnek a másik feletti dominanciáját közvetítő szimbolika mentén, hanem a városban élő közösségek egyenlő mértékű tisztelete alapján alakítaná ki. A magyarok feltehetőleg jó néven vennék azt, ha Szent László visszakerülne arra a térre, amit ők, a románokkal ellentétben soha nem hívtak Unirii, az Egyesülés terének. Amivel egyébként nincs is semmi baj, hisz minden közösségnek megvan a maga történelmi narratívája, és a békés egymás mellett élés egyik módozata az, ha a közösségi helyeiket a különböző közösségek saját elnevezéssel illetik, és ha ezen senki meg nem ütközik. A tolerancia, a kölcsönös tisztelet jele lehet ez, mint ahogy az is, ha egyazon téren a különböző nemzeti közösségek múltjának fontos alakjai egyszerre kapnak helyet. De sajnos ennek az üzenetnek a megjelenítését a nagyváradi városvezetés nem hogy elmulasztja, hanem tudatosan kerüli.

Gondolom és írom ezt azért, mert a város alpolgármestere szerint nem lehet kihelyezni Szent László szobrát a főtérre, mert már van egy elfogadott térfelújítási terv, ami uniós támogatást nyert, és félő, hogy bármiféle változtatás a támogatás elvesztéséhez vezet. Mondja ezt az az alpolgármester, aki személyesen járta ki azt, hogy a nagyváradi helyi tanács által már elfogadott térfelújítási tervet radikálisan megváltoztassák. Vagyis az alpolgármester ezzel az érvnek álcázott ürüggyel próbálja takargatni a városvezetés valódi szándékát, a kizárólagos román dominancia köztéri megjelenítését. Hisz mi mással lehet magyarázni azt, hogy Nagyvárad Unirii-nak nevezett főterén csakis a román történelemhez kapcsolódó személyiségek kaphatnak helyet (a Szent László-templom piciny kertjében, vagyis magánterületen lévő Pio atya-szobor nem számítható ide), viszont a helyi magyar és az egyetemes katolikus közösség jelentős történelmi alakjáról a térfelújítók hallani sem akarnak?

Természetesen a polgármesteri hivatalnak ez az ideológiai síkon folytatott (strucc)politikája mit sem változtat azon a tényen, hogy Szent Lászlónak meghatározó szerepe volt a város történetében. Így ez a húzás nem fogja csorbítani Szent László kultuszát a magyarok körében, akiknek viszont ismét szembesülniük kell azzal, hogy a román politikai közgondolkodásnak nem volt elég az 1918-tól eltelt közel száz év sem arra, hogy lemondjon kicsinyes és a magyarokat folyamatosan ellenségként beállító (történelem)szemléletéről. Ezért nem hajlandó a váradi polgármesteri hivatal visszahelyezni az őt megillető jogaiba a városalapító szent királyt, akinek egyébként a román történetírás semmilyen „bűnt” nem tud felróni. Ugyanis Szent László soha nem harcolt románok ellen, nem vett el Erdélyből semmit, épp ellenkezőleg, gyarapította ezt az országrészt, és megvédte a külső betörésektől. És említsük meg azt is, hogy Szent László az ortodoxok által is szentként tisztelt Piroskának az édesapja, vagyis a román közösség is a legmélyebb hódolattal viseltethetne Szent László iránt, ha – ismétlem – a román politikai közgondolkodás végre túl tudna lépni ezen a magyarokat ellenségnek, de legjobb esetben is csak ellenfélnek tekintő mentalitáson, illetve történelemfelfogáson. Sőt, a váradi példa jelzi azt is, hogy ez a mentalitás ahelyett, hogy fakulna, kikopna, idejétmúlttá válna, folyamatosan újratermelődik. Ennek a kicsinyes és lekicsinylő, folyamatosan újratermelődő mentalitásnak a hű tükre volt az, hogy mindmáig csak egy sikátor őrzi Szent László nevét Nagyváradon, de a jövőben a Szent László király nélküli új Unirii tér is ugyanezt tükrözi majd.

De hiába munkálkodik a nemzeti érzeményektől dagadó keblű román városvezetés azon, hogy Szent Lászlót kiiktassa a kollektív emlékezetből, a még itt élő több mint negyvenezer váradi magyar számára a Szent László tér szobor és hivatalos elnevezés nélkül is mindig Szent László tér marad.