Hol éltem én eddig? Hogy lehet az, hogy tíz éve újságíróként dolgozok magyarként egy olyan térségben, amelyik negyed százada szabadult meg a szovjet típusú kommunista diktatúrától, és nem vettem észre semmit? Nem érzékeltem azt, hogy a magyar emberek egy jelentős hányada gyógyíthatatlannak tűnő Oroszország-szimpátiában szenved?

Ez a szimptóma csak egy ideje tűnt fel nekem, de amióta kirobbant az ukrán konfliktus, már gyakorlatilag diagnosztizálható maga a betegség. És ez az imádat nem az orosz kultúra ellenállhatatlan vonzerejének és jelentős hatásának köszönhető, mert a mostani világok harcában nem az orosz kultúra, hanem az orosz politika és fizikai erő iránti szimpátia mutatkozik meg. Csakhogy ez az orosz politika ugyanolyan imperialista alapállású, eszközökben nem válogató, mint amilyen a cári Oroszországé vagy a Szovjetunióé volt. És ahogy annak idején a baloldali értelmiség a Szovjetuniót istenítette, ugyanúgy hozsannázza most a jobboldali értelmiség és lumpenértelmiség Oroszországot. Ez ugyanolyan értetlenséggel tölt el, mint Raymond Aront, aki a második világháború utáni Franciaországban belecsöppent abba a nyilvános vitába, hogy melyik ország a jobb: az Egyesült Államok, vagy a Szovjetunió. Ő erre a dilemmára akkor így válaszolt: „Nekem úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok Európa, a liberális Európa gyermeke. Gyűlölheted az Egyesült Államok merkantilista civilizációját, de az amerikai civilizáció egy liberális civilizáció. Amikor az Egyesült Államok valamifajta hatást fejt ki Európára, ezt a liberális intézmények értelmében teszi. Vagyis számomra ezeknek az evidenciának az elutasítása nehezen érthető volt.” Ugyanilyen nehezen értem én ma, mi történt a magyarokkal, hogy a saját múltjuktól teljesen elvonatkoztatva pont a Putyin vezette Oroszországba vetik bizalmukat. És egyáltalán, miben reménykednek?

A Szent István-i Magyarország megalapítása óta a nyugati civilizációhoz tartozik. Ez nem pusztán szent királyunk akarata szerint van így, ugyanis történelmünk során számos király, vezető megerősítette ugyanezt az alaptézist. Azt pedig tudomásul kell vennünk, hogy Oroszország egy más világ, amelyiknek megvan a saját értékrendje, gondolkodásmódja és működési mechanizmusa, és mindezek a különbségek a mostani Nyugat-Oroszország konfliktusban is megmutatkoznak. Csakhogy ezeket az éppen most élesebben kirajzolódó különbségeket a magyar értelmiség és a magyar kormány nem hogy élesebben látná, de egyenesen tompítani akarja. Valójában ezt a célt szolgálta Orbán Viktor tavalyi tusnádfürdői beszéde is az illiberlis demokráciáról. Na meg a liberális eszmék elleni érzésnek a felerősítését, ami a magyar értelmiség egy jelentős részén már eluralkodott, emiatt nem csak hogy nem hisz már a liberális intézmények hatékonyságában, hanem egyenesen kártékonynak, veszni valónak tekinti azokat. Nyilván ez csak a dolgok egyik oldala, a másik pedig az, hogy ezeknek az embereknek a többsége összetéveszti a liberális politikai ideológiát a liberális intézményekkel (lásd a liberális demokrácia – illiberális demokrácia közötti különbségekről itt, itt itt és itt), ezért szinte elaléló gyönyörűséggel vetik oda magukat, és vetnék oda a magyar nemzetet is Oroszországnak, amelyik nem az intézmények erejében, hanem csak a fizikai erőben hisz. A legbaljóslatúbb fordulat pedig az, hogy ezekről a különbségekről az az Orbán Viktor sem vesz már tudomást, aki huszonöt évvel ezelőtt követelte a szovjetektől, hogy hagyják el Magyarországot. Mindezeknek a változásoknak kell, hogy legyen, és van is oka.

Én sosem hittem el azt, hogy Magyarországnak az energiabiztonsága, meg export érdekeltségei miatt van égető szüksége Oroszországra, és poénból még mondogattam is, hogy az oroszok biztos odaígérték Orbánnak Erdélyt, ezért lett ő ilyen nagy muszkabarát. Aztán a napokban elbeszélgettem Emil Hurezeanuval, és azóta már nem poénkodom ezzel. Mert úgy látszik, hogy amit én poénnak szántam, azt mások nagyon is komolyan gondolják. Mármint azt, hogy az oroszok majd valahogy kibulizzák nekünk Erdélyt. Ez őrültségnek már elég jól hangzik, de legalább megmagyarázza azt is, hogy honnan ez a fene nagy orosz-magyar barátság.

Akár érthető is lenne a magyarok bizalma az oroszok iránt, ha netán javulna a magyar kisebbség helyzete a Kárpát-medencében, hiszen Oroszország is úgymond a saját kisebbsége érdekében harcol Ukrajnában. De ebben a tekintetben is éppen mi, magyarok kapjuk a legérthetőbb leckét az ukrajnai történésekből: Oroszország sohasem törődött a kárpátaljai magyar kisebbséggel, hanem csakúgy, mint annak idején a Habsburgok, a kisebbségeket arra használja fel, hogy éppen aktuális fő ellenségét általuk gyengítse. Oroszország az ukrajnai orosz kisebbséget támogatja, és a Krím félszigetet sem azért csatolta magához, mert úgy szeretne a saját határain belül tatár és ukrán kisebbségről gondoskodni. A jobboldali magyar értelmiség meg hiú ábrándokat kerget, és próbálja hülyíteni a közvéleményt azzal, hogy az oroszok majd helyrehozzák azt, amit az imperialista, merkantilista Amerika elrontott. Ezzel az oroszbarátsággal együtt ugyanis nagyfokú Amerika-ellenesség is befészkelte magát a magyar lelkekbe. Elvégre magyar ember ellenség, vagy ellenségkép nélkül meglenni nem tud, és ha már a törökök nem ellenség, a Habsburgok nem ellenség, Oroszország meg odaígéri nekünk Erdélyt, tehát nem lehet ellenség, akkor marad ellenségnek a legfőbb jótevőnk ellensége, mármint az Egyesült Államok. Ez persze komoly retorikai fordulatot is igényel, és az Amerika ellenességre hangoló megmondóemberek teszik is a dolgukat becsülettel, amikor felhánytorgatják azt, hogy Amerika milyen aljas módon cserbenhagyta szegény Magyarországot 1956-ban. De az igazság másik felét nagyvonalúan elhallgatják, azt ti. hogy a magyarokat 56-ban mégiscsak a ruszkik öldösték.Orwell sem képzelte el ezt jobban.

Na, de mindegy, térjünk napirendre e kis történelemferdítés fölött, főleg, ha a jövőnk szempontjából olyan magasztos cél lebeg előttünk, aminek megvalósításához az oroszok fognak hozzásegíteni bennünket. Ezért próbálkozik most Magyarország miniszterelnöke azzal a hintapolitikával (hogy az Orbán rajongókat ne sértsem, eltekintek a „kétkulacsos politika” kifejezés használatától), amit a Bratianu család neve fémjelez Romániában. Ha Orbán Viktor is ugyanolyan sikereket fog elérni ezzel, mint annak idején Ion I.C. Bratianu, akkor egy szavam se lesz, csak sajnos élek a gyanúperrel, hogy kétkulacsosságban, akarom mondani hintapolitizálásban Magyarország nem tudja Romániát felülmúlni, és egy effajta próbálkozás nem sok sikerrel kecsegtet egy ilyen típusú politizálásban sokkal jártasabb állammal szemben. Már csak azért sem, mert a népek, országok valahogy nem léphetnek ki saját sorsukból, önmagukból, és mint ahogy Románia alapvető jellemzője a kétkulacsosság, a legkínosabb köpönyegforgatás, addig Magyarország legfőbb sajátossága az a felülmúlhatatlan képessége immár évszázadok óta, hogy kiélezett helyzetekben mindig a lehető legrosszabb szövetségest választja magának. Mert ugye szövetségesre mindig szükségük van még a nagyhatalmaknak is, nem hogy a csonkává szeletelt kisországoknak. Magyarország most már meglévő szövetségesei mellett, sőt azok helyett afelé az Oroszország felé orientálódik, amely éppen mostanság szegi meg a rá is vonatkozó kötelező érvényű nemzetközi megállapodásokat. Egy ilyen ország tegnap odaadja a Krímet, majd ígéretet tesz arra, hogy a Krím ottmarad, akinél van, aztán meg visszaveszi a Krímet. Feltehetőleg így csinálna a magyarokkal is: amíg érdekében áll magához édesgetni, addig nagy ábrándokkal hiteget, sőt, akár még igényeinket is kielégíti bizonyos feltételek mellett, aztán ha meg változik a helyzet, akkor az oroszok úgy fordítanak hátat nekünk, hogy még azt sem lesz időnk kimondani, hogy daszvidanyja. Ugyanis Oroszország sosem volt, és sosem lesz garancia semmire, azon kívül, hogy sosem volt és sosem lesz garancia semmire. Azt pedig már Magyarország túlságosan is sokszor megtapasztalta, milyen az, ha rosszul megválasztott szövetségesekre támaszkodva egy buliból rosszul jön ki . Nem hiányozna még egy ilyen tapasztalat…