Mottó:
A. verzió – „A posztmodern korban az igazság nem a tények megállapításának, hanem kizárólag a tények interpretációjának a függvénye.”
(Noam Chomsky, vagy valaki más)
B. verzió – „A posztmodern korban a tényeket megállapítani nem, kizárólag interpretálni lehet.”
(Valaki más, vagy Noam Chomsky)

Lehet, hogy a következőkben a migárcióról és a migránsokról lesz szó. De lehet, hogy nem. Mert a helyszíni tudósítókon kívül bárki (de sokszor még ők is), aki a migránsügyben megszólal és a nyilvánosságban véleményt fogalmaz meg, valójában nem a migránsokról beszél, hanem ideológiák mentén tematizált ügyhöz szól hozzá.

Én a saját szememmel egyetlen migránst sem láttam, de a migrációs válságról szóló leleplezéseknek, hangadásoknak, megmutatásoknak – valójában ideológiai vitáknak  – köszönhetően ugyanazoknak a migránsoknak százféle leírásával találkoztam. Csakhogy ezek a leírások jobbára a két fő ideológiai szemléleti séma körül gravitálnak. A nyugati baloldal szemében minden migráns szenvedő arkangyal, aki a földi mennyországot jelenti Európa számára, a jobb oldal szerint pedig fanatikus terroristák tömege áramlik Európába. És ha ennek az írásnak a mottójából indulunk ki, akkor lényegében mindkét (mind a száz) tábornak igaza van, hiszen a tények önmagukban semmit nem jelentenek, azok csak egy interpretációval együtt képeznek egy értelmezhető csomagot. És tulajdonképpen ki akadályozhat meg bárkit abban, hogy a migránsokat annak lássa, aminek látni akarja? Lényegében erre az interpretációs szabadságra, vagy ha úgy tetszik, a szabad interpretálásra való emberi jogra épül az ideológiák mentén meghasadt nyugati világ médiaharca: a fő interpretátorok – véleményformálók – leszögezik, hogy minek kell tekinteni a migránsokat, felvázolják a migráció kérdésének ideológiai szempontból jól megszűrt alaptéziseit, majd ennek az ideológiai konstrukciónak a mentén a migránsokat tulajdonképpen csak eszközként felhasználva kezdik el gyilkolászni politikai, ideológiai ellenfeleiket.  

Nácizz, nácizz, nácizz – attól biztos begyulladnak!

A vélemény- és szólásszabadság alapvető emberi jog egy demokráciában. Az emberi kreativitás itt (is) kiélheti magát, de nem nyújt megoldásokat, nem javasol, nem jobbít, hiszen maga is fegyver, a háború eszköze. Ezért nem lepődik már meg senki sem azon, amikor naponta ezredszer nácizzák le a magyar kormányt, vagy amikor újabb fotók kerülnek ki a netre a szerb-magyar határon menekültekké átvedlő terroristákról. A vélemény- és szólásszabadság egyenlő lett a harsány hazudozáshoz és a manipuláláshoz való joggal. A mérlegelő, higgadt álláspontokkal szemben viszont a manipulációnak és az ordas hazugságnak megvan az az előnye, hogy kreatív műfaj, ezért sokkal több ember figyelmét tudja magára vonni. Viszont pont ebből kifolyólag ajánlatos a médiát inkább egy sajátos művészeti ág közegének, semmint tájékozódási eszköznek tekinteni.

Terroristázz, terroristázz, terroristázz – attól majd jól megijednek!

A végén hadd hozakodjak elő  egy álmosító, uncsi mondattal: a migránskérdés talán a legjelentékenyebb, legfajsúlyosabb esemény Európa történelmében 1989 óta, amelyben Európa szolidaritása megmutatkozhatna, mégpedig a közös, és megvalósítható megoldási javaslatok keresésében. Én azonban megoldásra való törekvést, közös fellépést nem láttam, nem hallottam, de láttam, hallottam terroristázást, nácizást, önfeladásozást, álkeresztényezést stb. stb. Ez a politikum által gerjesztett médiaháború nem a migránsokért, de még csak nem is ellenük folyik, ők csak ürügyül szolgálnak az európai politikai ideológiai ellenfeleknek arra, hogy egymással leszámoljanak. És a legviccesebb az egészben az, hogy ezenközben a migráció tényleg égető kérdés, aminek megoldása nem tűr halasztást sem Európa, sem pedig a migránsok számára.