Az európai politika saját, fennen hangoztatott értékeinek, illetve konkrét gazdasági érdekeinek szorításában vergődik, ezért is hivatkozik állandóan egyetemes értékeire konjunkturális érdekeinknek védelmében. Ez történik most a szíriai, tágabb értelemben a közel-keleti válság kapcsán, amit Európa saját gazdasági érdekeinek a szolgálatában aknáz ki a humanizmus értékei mögé bújva. Mi, európaiak, nyugatiak annyira el vagyunk szállva saját értékeinktől és civilizációnktól, hogy nem akarjuk elismerni azt, hogy a jelenlegi szíriai pokol megteremtésében a Nyugat felelőssége elvitathatatlan. Vagy ha hellyel-közzel ezt el is ismerjük, az ebből az elismerésből fakadó bűntudatunkat azzal igyekszünk kompenzálni, hogy integrálni akarjuk a szíriai menekülteket.

Az a kérdés viszont nem merül fel, hogy mi lesz Szíriával, miután véget ér a háború, hiszen egyszer csak véget ér ez a borzalom? Honnan kerülnek elő az orvosok, a mérnökök, a kétkezi munkások, stb., stb. akik újjáépítsék a szíriai társadalmat, ha az onnan elmenekülőket az Európai Unió úgymond integrálja? Azáltal, hogy a Nyugat polgárháborúba sodorta Szíriát, ráadásul elszipkázza a konfliktus elől menekülőket, ahelyett, hogy segítséget nyújtana abban, hogy a háború véget érjen, és a biztonságba helyezett emberek visszatérhessenek hazájukba, történelmi léptékű bűnt követ el Szíriával és az egész térséggel szemben. Európa egyetlen mentsége az, hogy önzésében olyan vak, hogy nem csak Szíriát, meg annyi más országot, de legalább önmagát is veszélybe sodorja.

A vakság és cinizmus sajátos elegye mutatkozik meg abban, ahogy Európa a migránsválságot kezeli. Az Európai Unió a külső határait már rég le kellett volna zárja a migránsáradt előtt. Persze, csak akkor, ha határlezáráson a hatékony határellenőrzést és a menekültek megsegítését értjük, nem pedig valami mást. És ez nem ellentmondás, mert a valóban menekülők, vagyis azok, akik tényleg pusztán az életüket féltő emberek, megértenék már Görögország határainál azt, hogy regisztrálniuk kell, hogy érvényes iratokkal kell rendelkezniük ahhoz, hogy az Unió szervezett és átlátható módon tudjon rajtuk segíteni. Csakhogy mindezidáig nem ez történt. Először is a menekülők egyáltalán nem nyugodtak meg akkor, amikor az Európai Unió területére értek, hanem olyan kétségbeesetten nyomultak és nyomulnak továbbra is Németország és még néhány ország felé, mint valami Ararát hegyre azok, akik tudják, hogy jön az özönvíz. Ennek az a magyarázata, hogy a Nyugat a nagy népáradat megindulása óta a menekültek megsegítése alatt azok integrációját érti. Így pedig már világos a migránsok igyekezete: ha egyszer nem az van, hogy megsegítenek minket, amíg elül a baj a hazánkban, hogy aztán rögtön haza mehessünk, hanem integrálnak, akkor persze, hogy inkább Németországban integráljanak minket, semmint Görögországban, Bulgáriában, vagy Magyarországon. Megsegítés és integrálás között éles különbség van, amit az Európai Unió a párizsi terrorakciókig minden erejével takargatni igyekezett.

A megsegítés annyit jelent, hogy biztonságba helyezik azokat az embereket, akik háborús övezetből jönnek, és miután a konfliktusnak – most például a szíriai háborúnak – vége, az Unióban megsegített emberek visszamehetnek szülőhazájukba, és újra felépíthetik társadalmukat. Ezzel szemben az integráció azt jelenti, hogy a menekülő embereket, családokat be akarják építeni a fogadó ország termelési rendszerébe. Az már mindenki számára hozzáférhető információ, hogy a fiatal munkaerőre az elöregedő európai társadalom jövőbeni fenntartásához van, lenne szükség. Ezért is nem érdeklődött eddig alaposabban az Unió aziránt, hogy tényleg Szíriából, Irakból, tehát háborús övezetből jönnek-e a migránsok, hisz a cél valójában nem a bajba jutottak megsegítése, hanem a munkaerő-beszivattyúzás volt. De mivel a látszatokat fenn kell tartani, ezért a pőre gazdasági érdeket az európai meg a nyugati értékek hangoztatásával takargatják, és minél cinikusabb és minél önimádóbb hangulatban van az európai, úgy általában a nyugati ember, annál intenzívebben hivatkozik ezekre az értékekre.

Csakhogy most beütött a krach a párizsi terrortámadás képében, ami aggasztó üzenettel bír mind a migráció, mond pedig az integráció vonatkozásában. A migránsválsággal kapcsolatban a Nyugat mindezidáig azt hangoztatta a legnagyobb vehemenciával, hogy a most jövőket integrálni kell, de magabiztosságuk megbicsaklott, amikor kiderült, hogy a már hosszú évtizedek óta itt élő migránsok másod-, harmadgenerációs utódai, Európában született emberek képesek voltak ilyen becstelenségre, mint ami Párizsban történt. Vagyis mindenkinek rá kellett döbbennie arra, hogy az integráció egyáltalán nem egy zökkenőmentes és előrelátható végkifejletű folyamat, épp ellenkezőleg, azzal kellett szembesülnünk, hogy az integrációs törekvés véres kudarccal is végződhet. És ennek a kudarcnak csak a legdurvább példája a párizsi mészárlás, mert emellett számos aggasztó jele van ennek: a párhuzamos közösségek kialakulása, a gettósodott városrészek elterjedése egyre több európai városban, ahova az állami hatalom már be sem meri tenni a lábát, a radikalizálódó helyi iszlám közösségek stb.

A szemfelnyitó terrortámadás után már az elvi alapon migránsbarát európaiak is kénytelenek más szemmel tekinteni az Európába most beáramló tömegekre, hiszen felvetődik a kérdés: ha a már itt született másodgenerációs migráns annyira gyűlöli az európai értékeket, hogy ilyen elvetemült cselekedetekre ragadtatja magát, akkor mi a garancia arra, hogy a most beáramló emberek, vagy azok leszármazottai nem ugyanígy fognak viseltetni Európa iránt? Annál is inkább, mert (ismétlés): Szíria jelenlegi pusztulásában komoly felelősség terheli Európát, vagyis előállt az cseppet sem kecsegtető helyzet, hogy a migránsoknak egy jelentős része éppen abba az államalakulatba jön, amelyik hozzájárult szülőföldjük szétrombolásához, egyéni, családi kálváriájukhoz.  Sok európainak is elege van ennek a kontinensnek a képmutatásából, cinizmusából, ideológiai agymenéseiből, mennyivel inkább megvethetik az európaiságot ezek az emberek, akik ráadásul az európaitól teljesen eltérő kultúrkörből jönnek? Nem a sikeres integrációt előrevetítő alapállás ez.

Mindezek ellenére a párizsi terrorakciók után még mindig tartja magát az a nézet, hogy nem lehet semmiféle összefüggést találni a tragédia és a migráció között, hisz lám, a terrorakciókat sem migránsok, hanem második generációs belga, francia állampolgárok követték el. Ez igaz, mint ahogy igaz az is, hogy az egyik párizsi merénylő a menekülthullámmal együtt érkezett Európába, sőt, az is egyre valószínűbb, hogy a támadássorozat kitervelője is így juthatott vissza Európába, és így véres igazolást nyert az a tétel, miszerint a migránsok ellenőrzés nélküli beengedése súlyos biztonságpolitikai kockázatot jelent egész Európára nézve, mert a migránsokkal együtt terroristák is bejutnak Európába. Ezért kellene szigorú határellenőrzés, hogy valóban csak a rászorulók jussanak be Európába, ők viszont bejuthassanak ide. Mert azzal tisztában kell lennünk, hogy a hozzánk menekülők sokkal kevesebbet ártottak eddig nekünk, mint amennyit a Nyugat ártott nekik. Tehát kötelességünk segíteni nekik, viszont a segítségnyújtás kötelezettsége nem azt jelenti, hogy magunkat el kell veszejtsük.

A terrorizmus és a migráció kérdéseire a realitás talaján álló, gyakorlati válaszokat kell adni, mert az ideológiai megközelítés ugyanolyan életveszélyes, mint az iszlám fundamentalizmus. Lám, több mint százharminc ember halála kellett ahhoz, hogy a világ rádöbbenjen arra, hogy nem elég ha humánusnak, emberbarátnak gondoljuk magunkat, ha ez az önkép meggátol minket abban, hogy tevőlegesen fellépjünk az embertelenség ellen. Döntsük tehát el: az emberség érzésével takarózva engedjünk teret az embertelenségnek, vagy határozott cselekvéssel szabjunk gátat neki? A többes szám egyes személy használata nem egyszerű retorikai fogás, mert ezúttal minden európairól, rólunk, a mi felelősségünkről, nem mellesleg pedig a mi életünkről van szó.