Van egy színházunk. Lett. Újra.

A nagyváradi színjátszás történetéről többet most nem írnék, mert ez már indulásból előnytelen és igazságtalan versenyt eredményezne azok között, akik tulajdonképpen nem is versengenek, de akiket egymás ellen próbál kijátszani a helyi román sajtó, mely olyan egységes támadást intézett a román és a magyar színtársulat kettéválasztása ellen, hogy az még a sokat tapasztalt váradi polgárokat is gondolkodóba ejthette. A román újságok ugyanis az ügy napvilágra kerülése óta etnikai szegregációról és a színház haláláról cikkeznek.

Feltevődik a kérdés, hogy valóban szegregációs színházgyilkos-e az, aki nem talál kivetnivalót a két társulat különválasztásában, vagy pedig csak annak a sajtókampánynak vagyunk az áldozatai, mely abból a kétségbeesésbol fakadt, hogy megbicsaklott a jól ismert taktika: ha már nem tudjuk megakadályozni azt, hogy egyáltalán létezzenek, akkor legalább próbáljuk meg úgy kialakítani a magyar intézményeket, hogy azok lehetőleg egy nagyobb, román többség uralta intézmény részei legyenek. A többségi dominancia elvét minden áron és minden körülmények között érvényesíteni kívánók az Európai Unió értékrendszerére hivatkozva ítélik szegregációnak azt, ami a váradi színházzal történt. Európai értékekről és szegregációról beszélnek azok, akik kontroll alatt akarnak tartani, akik sajnálják a pénzt a magyar intézményektől, akik meg akarják őrizni többségükből – nem érdemükből – fakadó privilégiumaikat, és akik úgy általában, meg konkrétan ebből a történetből sem értenek semmit. És végezetül szegregációról beszélnek azok, akik csak addig vallják az Európai Unió elveit, amíg nem szembesülnek azzal, hogy a kulturális autonómia is egy európai elv.

A szegregációt és a színház halálát vizionálók aggodalmukban odáig mentek, hogy (valamelyik) este halottvirrasztást tartottak a színház előtt, holott csak egy sajátosan értelmezett dialektikus metafizika hívei tekinthetik halálnak azt, ha egy színházból lesz kettő, és szegregációról beszélni is aggályos, ha ugyanabban a színházi épületben tartanak román és magyar előadásokat, továbbá nem lesznek fenntartott helyek külön a román és külön a magyar nézők számára. Így valójában a szegregáció azokban az agytekervényekben van, melyek élesen elkülönülnek az értelemtől és a szavak pontos jelentésétől.

A Nagyváradi Állami Színház története kicsiben megmutatja az erdélyi magyar autonómia megvalósulási lehetoségeit, és annak legfobb akadályát is: a románok félelmét attól, hogy a magyarok autonóm intézményeket muködtethetnek Romániában. Ne üljünk fel tehát azoknak a románoknak, akik a színház kettéválasztása miatt szegregációról beszélnek, mert e sírámok azoknak az embereknek a krokodilkönnyei, akik nem annak örülnének, ha a magyar és a román színtársulat egy intézmény lenne, hanem annak, ha magyar társulat egyáltalán nem létezne. Azokat az embereket lehet megérteni, akik azért vonultak a színház elé, mert az állásukért aggódnak, vagy akik nehezményezik azt, hogy a hátuk mögött, a tudtuk nélkül intézték el ezt a kettéválasztást. Dehát Romániában minden csak politikai háttéralkuk nyomán intéződik el, itt szinte lehetetlenség nyíltan, egymás őszinte tiszteletére alapozva kialakítani az autonóm kisebbségi intézményeket. Ezt már rég megtanultuk, de ennek a történetnek intő jele az, hogy a helyi román sajtó azonnal él a lehetőséggel, ha alkalom adódik egy kis etnikai villongásra. Még szerencse, hogy az emberek nem vonultak utcára annyian és olyan egységesen, mint amilyen egységesen a román sajtó hírdette a színházgyászoló felhívást. Lehet azért, mert a románok nem utálnak minket. Vagy mert hiteltelennek tartották a román sajtó tálalását. Vagy azért, mert hideg volt. Ezt most még nem tudjuk. De azt igen, hogy van egy színházunk. Lett újra.

Kezdjünk el valamit kezdeni vele.