Lázár János elhíresült kiszólásának egyik felével nagyon sokat foglalkoztak, azzal, amelyre a lehető legrövidebben a vécékefe szóval lehet utalni. Az eszmefuttatás alapja azonban nem a takarítás konkrétumával kiosztott társadalmi szerep, hanem az azon jóval túlmutató etnikai kettéválasztás.

Magyarország és a magyar nemzet már megégette magát a történelem során az etnikai, faji alapú kirekesztő hozzáállással. A 19. században Magyarország emancipálta a zsidókat, aminek hatására az ország nyert egy, a nemzethez lojális közösséget, egy valóságos néptömeget, amely átvette és magáénak kezdte vallani a magyar nyelvet és a magyar kultúrát, rendkívüli módon gazdagítva Magyarországot és a magyar nemzetet.

Aztán az első világháború utáni Horthy-rendszer kirekesztette a magyar nemzetből a teljes zsidóságot, még azokat is, akik már sem nyelvükben, sem vallásukban nem kötődtek a zsidó hagyományhoz, és minden porcikájukban magyarokká váltak. Ez a kitaszítás vezetett végső soron a holokauszthoz.

Lázár János elhíresült megszólalása ugyanezt a gondolkodási sémát tükrözi: van a magyar nép, és van egy attól jól elkülönült etnikai népcsoport, a cigányság. A politikus figyelmen kívül hagyja azt, hogy a magyarországi roma közösség jelentős része magyarnak, vagy annak is vallja magát, a magyar nyelvet és kultúrát a magáénak érzi, és Magyarországot is szeretné a magáénak érezni, ezért hatott traumatikusan a miniszter rasszista jellegű megnyilatkozása.

Romániai magyarként különösen érdekes az a párhuzam, amely megvonható a magyarországi cigányság és az erdélyi magyarság helyzete között. Az erdélyi magyarság túlnyomó részének nincs semmilyen érintkezési pontja a román identitással. A Romániában született magyarok túlnyomó része máig nem tekinti magát magyar etnikumú románnak (român de etnie maghiară), magyar eredetű románnak (român de origine maghiară), sőt, még román állampolgárságú magyarnak sem (maghiar cu cetățenie română).

A román többség gyakran próbál a fentiekhez hasonlóan valamilyen román identitást is ráhúzni az erdélyi magyarságra, amelynek identitástudata ezzel szemben egyszerű: magyar. Vagy székely. Legfeljebb magyar székely vagy székely magyar.

A magyar identitású román állampolgárok általában nem érzik magukénak sem a román kultúrát, sem a román nyelvet, sőt sokan kifejezetten magyar identitásuk veszélyforrásaként tekintenek mindenre, ami román. Ezt a félelmet az elmúlt több mint száz évben a román politikum nem is igazán igyekezett eloszlatni, és csak az ország uniós csatlakozása óta mutatkoznak valóban pozitív jelek Romániában ebben a vonatkozásban.

Mindazonáltal az erdélyi magyarság éppen e félelem miatt igényelné az autonómiát, mert úgy érzi, ha önmagát irányíthatja, akkor kivédheti a főhatalom asszimilációs és gazdasági eszközökkel való sakkban tartását, és mert nem szeretné, hogy ebben az országban csak a budipucolás maradjon számára.

Most képzeljük el azt, mi lenne, ha a magyarországi romák is ilyen élesen elválasztanák magukat a magyarságtól, mint ahogyan teszi a romániai magyarság a románságtól, vagy ahogyan teszi ezt velük Lázár János. Mi lenne, ha a romák azt mondanák: rendben, ha Lázár János nem tekint minket magyarnak, akkor mi sem tekintjük magunkat annak? És mivel joggal érezhetik fenyegetőnek azt a kormányzati elgondolást, hogy számukra az alantas munkák jutnak, a roma közösség elkezdené követelni például egy borsodi roma területi autonómiát, hogy ők maguk szervezzék meg az életüket, és ne egy miniszter mondja meg, ki milyen munkát végezzen.

Nem tudom, mi történne ekkor, de valószínűleg azonnal beindulna a cigányellenes hangulatkeltés, előkerülne a szeparatizmus és a hazaárulás vádja. Azt viszont tudom, hogy a román főhatalom kézzel-lábbal igyekszik a magyarságot legalább olyan mértékben asszimilálni, amilyen mértékben a magyarországi cigányság asszimilálódott, miközben Magyarországon egy miniszter éppen kitaszít a magyar nemzetből egy oda tartozó és oda tartozni akaró közösséget.

Persze, ha a nemzetet pusztán etnikai, faji alapon értelmezzük, akkor Lázár János elgondolása belső logikájában helytálló. A kérdés az, hogy e mentén a logika mentén kell-e irányítani egy országot.

A történelem megmutatta, hogy akkor működik jól egy ország, ha a politikai hatalom megfelelő keretet biztosít minden polgárának ahhoz, hogy hajlamainak, tehetségének és ambícióinak megfelelő szerepet tölthessen be a társadalomban; ha ez a keret mindenkire egyenlő mértékben érvényes; és ha e keret megteremtésén túl az állam már nem avatkozik be saját polgárai életébe a személyes karrier szintjén.

Tudom, ez egy gejl liberális közhelynek tűnhet, de eddig ez működőképesnek bizonyult, míg az etnikai alapú kitaszítás politikájából eddig mindig csak baj származott, és valószínűleg a jövőben is csak baj lesz. Hogy milyen, azt lehet, hogy a Fidesz áprilisban maga is megtapasztalja.