A napokban jutott el hozzám az a levél, amelyet a Nagyvárad Táncegyüttesben dolgozók egy csoportja írt Czvikker Katalinnak, a Szigligeti Színház főigazgatójának. Információim szerint a dokumentum 2917/2017.12.04. számmal van iktatva a Szigligeti Színháznál. Nem tehettem meg, hogy egy ilyen fontos iratot ne hozzak nyilvánosságra, elvégre mégiscsak Bihar megye, és talán az egész Partium legfontosabb magyar kulturális intézményéről, annak egyik társulatának a sorsáról van szó benne.

Az mindenkinek feltűnt, hogy a Nagyvárad Táncegyüttes az elmúlt évek során, mióta Dimény Levente vezeti a társulatot, a néptánctól egyre inkább eltávolodva a kortárs tánc irányába fordult el, ami azért nem vetett fel aggályokat a külső, nem szakmabeli közönség részéről, mert egyrészt nem került nyilvánosságra semmilyen információ arról, hogy ez nem a társulat közös és egységes akarataként történne, illetve azért nem, mert a laikus közönségnek az a jóhiszemű elképzelése lehetett, hogy néptáncosaink a lehető legtermészetesebb módon áttérhetnek a kortárs tánc műfajára. A fenti levél mindkét feltevésre rácáfol.

Bár sejtéseim eddig is voltak róla, de a levél elolvasása után bizonyossá vált előttem az, hogy néptánc együttest kortárs táncegyüttessé átalakítani valami olyasmi, mint egy kézilabda csapatot focicsapattá átalakítani, elvégre ez is sport, az is sport, ez is csapatjáték, az is csapatjáték, ezt is labdával játsszák, meg azt is. Ugyanígy: a néptáncban is, a kortárs táncban is a testet kell mozgatni, ennek is, annak is van koreográfiája, ezt is zenére járják, meg azt is… Hogy ez mégsem ilyen naivan egyszerűen működik, arra bizonyíték az idézett levél, amelynek elolvasása után bárki feljogosítva érezheti magát arra, hogy a Dimény Levente nevével fémjelzett átalakítás szakmai megalapozottságát megkérdőjelezze. 

A népi kultúra és a kortárs tánckultúra két egymástól jól elkülöníthető kulturális érték, nem kell a kettőt kijátszani egymás ellen, mint ahogy az, úgy tűnik, megtörténik a Nagyvárad Táncegyüttesen belül. Ez pedig már nem csak szakmai, de etikai kérdést is felvet, mert a levélből az derül ki, hogy a Nagyvárad Táncegyüttes vezetése önkényesen döntött arról, hogy a néptánc együttest megpróbálja kortárs táncegyüttessé átalakítani, ezzel teljesen indokolatlanul egzisztenciális és önbecsülési problémát generálva a társulat tagjainak egy részében, akiknek lassan-lassan a bűnük lett az, hogy „csak” néptáncosok vagy „csak” népzenészek.

A szakmai és az erkölcsi felelősség mellett az intézményi felelősségre is rávilágít a Nagyvárad Táncegyüttes helyzete. A Szigligeti Színház ugyanis erősen vitaható módon járt el akkor, amikor ahelyett, hogy kortárs táncszínházi törekvéseinek megvalósítására maga hozott volna létre egy kortárs tánccsoportot, átvette az addig a Nagyváradi Állami Filharmónia égisze alatt működő Nagyvárad Táncegyüttest és azt kezdte el szépen lassan átalakítani kortárs táncegyüttessé. Vagyis most éppen az az intézmény koptatja ki és le a népi kultúrát, amelyik azáltal, hogy átvette a Nagyvárad Táncegyüttest, felvállalta a népi kultúra megőrzésének és megjelenítésének a feladatát is.

A Kallós Zoltán halála utáni napokban különösen rossz érzés a Nagyvárad Táncegyüttes helyzetére gondolni.