Egyenlőség mögé bújtatott etnikai diszkrimináció

Talán soha korábban nem derült ki ennyire hamar és ennyire egyértelműen, hogy mekkora fontossággal bírnak az önkormányzati választások, mint most, amikor Ilie Bolojan került a Bihar Megyei Tanács élére. A hatalmas választói felhatalmazás birtokában Bolojan élet és halál urának érzi magát, és ennek megfelelően is cselekszik. Alig néhány héttel hivatalba lépése után megtizedelte a Bihar Megyei Tanács állományát, és most, újabb pár hét elteltével a tanácsnak alárendelt kulturális intézményekben rendez olyan mértékű ritkítást, amivel (szinte) a legpesszimistább balsejtelmeket váltotta valóra. A világjárványra, és az annak nyomán keletkező gazdasági válságra hivatkozva elrendelte a kulturális intézmények jelentős létszámleépítését, és ezek még a szerencsésebbek közül valók, hiszen vannak intézmények, amelyeket nemes egyszerűséggel megszüntetett: így járt a népi kultúrát népszerűsítő központ, a Várad folyóirat, és többségi polgártársaink megdöbbenésére a román kultúrkör talán legpatinásabb folyóirata, a 155 éves Familia is.

Ezekből a tényekből talán az következne, hogy ennek az akciónak a hátterében nincs etnikai ellenségeskedés, de nézzünk csak egy kicsit jobban a dolgok mögé!

Bolojan fennen hangoztatja, hogy döntéseinek alapjául a gazdasági és szervezésbeli hatékonyság elve szolgál. Megyei tanácselnökké választása után meg is ígérte a polgármesteri hivataloknak, hogy minél hatékonyabban teljesítenek, a megyei tanács annál jobban fogja támogatni őket. Ezzel szemben a kulturális intézmények vonatkozásában nem a hatékonyság-, hanem a fűnyíró-elv érvényesül: minden intézménytől harminc százalékos csökkentést kért, de azért meg-megbicsaklott az a fűnyíró, mert a magyar intézményektől valahogy sikerült mégis nagyobbat nyesni. Így marad a Várad folyóirat összeállítására összesen három ember, míg a Familia összehozására öt. Ennél is látványosabb az eltérés a színházak esetében: a Mária Királyné Színháznál 143 emberből marad 121, míg a Szigligeti Színháznál 145 munkavállalóból marad 109. Bolojan itt máris ellentmond magának, ugyanis etnikai ügyet csinál a kisebbségi kulturális intézmények támogatásából mondván, hogy a különböző nemzeti közösségek kulturális intézményeit az etnikai arányoknak megfelelő módon kell támogatni, ebből következik a bolojani logika szerint az, hogy egy kisebbségi intézménynek mind a pénzügyi keretek, mind pedig a méret tekintetében kisebbnek kell lennie a többségi intézménynél. Ez eleve hamis előfelvetés, hiszen egy kisebbség kulturális produktumainak már az előállítása is általában költségesebb, ráadásul a kisebbségvédelem lényegéhez tartozik az, hogy a kisebbséget valamivel több pénzzel kell támogatni, mert kevesebben vannak, és közösségen belül nem tudják kitermelni az összes, főként kulturális és oktatasi igényeik kielégítéséhez szükséges anyagiakat. Mondjuk ez a megállapítás nem áll sem a Várad folyóiratra, sem a Szigligeti Színházra, melyek éppen azáltal hogy önálló intézmények, sikeresen pályázva meglehetősen sok pénzt tudtak becsatornázni a helyi kulturális életbe, és komoly infrastrukturális megvalósításra is futotta a részükről. Így lett például forgószínpada a nagyváradi színháznak, amelyet mind a román, mind a magyar színház tud használni, és ennek köszönhetően újul meg a váradvelencei kultúrház is.

Ez a hatékony működés nem tűnt fel a megyei tanácselnöknek. Mindemellett az is igaz, hogy ezek az intézmények túlnyomórészt magyar kulturális értékek megteremtéséhez járultak hozzá, ami viszont már lehet, hogy szúrta Bolojan szemét…

Ha valóban a hatékonyság lenne az egyik fő szempontja a tanácselnöknek, akkor – ha a szorosan vett kulturális teljesítményt nem is tudja le- és felmérni, mert nincs hozzá kompetenciája – legalább a fentebb említett infrastrukturális megvalósításokat figyelembe kellett volna vennie, de nem tette. Hogy valójában mennyire köp Bolojan a hatékonyságra, azt jól példázza a Várad folyóirat esete. Szűcs László főszerkesztő ugyanis felajánlotta Bolojannak, hogy a tanács adjon csupán annyi pénzt a folyóiratnak, amennyit jónak lát, de hagyja meg a Várad függetlenségét, és ő majd kigazdálkodja a többi pénzt. Felmerül a kérdés, hogy a hatékonyságmániás Bolojan miért nem ment bele egy ilyen észszerű és méltányos ajánlatba? Talán csak nem azért, hogy az önállóságát vesztett Várad folyóirat ne tudjon többé pályázni? Tán csak nem azért, hogy tartalmi szempontból is kontroll alatt tartsa a megcsonkított szerkesztőséget? Tán csak nem azért, hogy rátegye a kezét a váradvelencei kultúrházra, amelyet a Várad folyóirat kapott meg tíz éves használatra a római katolikus püspökségtől, de a megyei tanács döntése nyomán minden a Váradhoz kapcsolódó szerződést a megyei könyvtár vesz át? Olyan kérdések ezek, amelyeket nem lehet világjárvánnyal, gazdasági hatékonysággal magyarázni, ezt annak kell látnunk ami: egy magyar kulturális intézmény kivégzésének. És ezen a tényen az sem változtat, hogy a megyei tanács elnöke a román kulturális folyóirattal is ugyanilyen kegyetlenül bánik.

Bolojan a színházak kapcsán megpróbálkozott egy gazdasági érvvel is mondván, hogy a magyar színház azért kell kisebb legyen a románnál, mert kisebbségi színházként két-háromszor kisebb az a piac, amit kiszolgál. Csakhogy esetünkben ennek épp az ellenkezője igaz. Ha Ilie Bolojan az elmúlt tizenkét évben, amíg Nagyvárad polgármestere volt, csak egyszer elment volna a magyar színház valamelyik előadására, akkor tudná, hogy a Szigligeti Színház román nyelven feliratozza előadásait, tehát az olvasni tudó románok ugyanúgy megnézhetik és megérthetik azokat, mint a magyarok, emellett a Szigligeti Színház rendszeresen jár Magyarországra vendégjátékokra, sőt, külön bérletháza van magyarországi nézők számára, míg a Mária Királyné Színház tudtommal ilyesmivel nem büszkélkedhet. Vagyis a Szigligeti Színház piaca sem a közönség, sem pedig a lefedett terület szempontjából nemhogy kisebb, de jóval nagyobb, mint a Mária Királyné Színházé. Nem is beszélve a Nagyvárad Táncegyüttes saját előadásairól, illetve rangos táncszínházi fesztiváljáról, mely produkciók nyelve ugyebár nemzetközi, tehát a románok által is megérthető. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt akarom, hogy a román kulturális intézmények is minél jobban szenvedjenek, mindössze a tanácselnök álláspontjának tarthatatlanságára, illetve soviniszta indíttatására akarom felhívni a figyelmet.

Amúgy meg ha Ilie Bolojan az etnikai arányokra fűzi fel érvrendszerét, akkor ne csak a pénzügyi támogatások terén legyen ilyen akkurátus, hanem a társadalmi lét minden vonatkozásában. Azaz a nagyváradi és a megyei önkormányzatokban, valamint az ezek alárendeltségébe tartozó összes intézményben a magyarok aránya legyen legalább húsz százalék, akik persze amellett, hogy ellátnák mindennemű feladataikat, biztosíthatnák a magyar nyelvű ügyintézést is a magyar polgártársakkal. Ha ez megvalósult volna a tizenkét éves nagyváradi Bolojan-éra ideje alatt, illetve ha ez a megyei tanács célkitűzései között is szerepelne, akkor talán elhinném a tanácselnöknek azt, hogy elvszerű az, amit tesz, így azonban az egész nem más, mint az egalitarizmus mögé bújtatott sovinizmus.

Itt kell említést tenni az ügy politikai vonzatairól. A magyar érdekképviselet nem hagyhatja szó nélkül ezt a nyílt támadást a magyar kultúra és a magyar közösség ellen. A Szigligeti Színház és a Várad folyóirat helyzetének megmentéséhez egységes kiállásra, illetve fellépésre lenne szükség minden magyar politikai szervezet részéről. A mostanság a liberálisokkal kormányalakításról tárgyaló RMDSZ ígéretet is tett arra, hogy akár jogi lépéseket is foganatosít, lássuk, mi lesz belőle. Ezzel szemben az Ilie Bolojannak lekötelezett EMNP részéről a legcsekélyebb reakciót sem láttam eddig. Ha ez így marad, akkor új, konkrétabb értelmet nyer Semjén Zsolt és Potápi Árpád nemzetárulózása.

Bolojan döntéssorozata most ráébresztheti a valóságra azokat is, akik első körben lelkesen tapsikoltak neki, amikor meghallották, hogy kirúgja a megyei tanács alkalmazottainak a felét. Az egy kommunikációs szempontból jól felépített stratégia volt: Bolojan és az őt támogató sajtó elhitették a közvéleménnyel azt, hogy a megyei tanácsnál csak henyélnek az alkalmazottak, tehát megérdemlik azt, hogy utcára kerüljenek. Csakhogy ezúttal elmaradt a közvélemény előzetes megpuhítása, így most nehezebben hiszik el az emberek azt, hogy pont két folyóirat néhány munkatársán, a megyei könyvtár három fiókintézményén, a színházakon, a művészeti iskolán fogja a tanács megspórolni a megye szociális intézményeinek fenntartásához szükséges pénzt, illetve hogy majd éppen ezekkel a fogukhoz vert garasokkal fogják kimenteni Bihart a járvány okozta bajból. Nem, ennek is pont az ellenkezője az igaz! Ilie Bolojan rengeteg ember egzisztenciáját veszélyezteti, mert a tömegével kirúgott munkavállalók a világjárvány idején nehezebben fognak a képesítésüknek megfelelő munkahelyet találni maguknak, a járványügyi megszorítások miatt amúgy is rendkívül megviselt kulturális intézmények pedig a mostani döntések nyomán még nehezebb helyzetbe kerülnek.

És lehet, hogy ez még nem is a vége a művészek kálváriájának. A színészek, a muzsikusok retteghetnek, mert jövőre, ha netán végre kilábalunk a járványból, Bolojan majd kihajtja őket a parkokba, vendéglőkbe haknizni, turistákat szórakoztatni, mint ahogy erre a korábbi években többször utalgatott is Nagyvárad polgármestereként, amikor még nem ő volt a Bihar megyei művészek, kultúremberek főnöke. Most viszont már ő az…

One thought on “Egyenlőség mögé bújtatott etnikai diszkrimináció

  1. Gratulálok! Világos érvelés, sallangmentes fogalmazás. Megérné románra lefordítani, bár a „tisztogató nagyúr” nem biztos, hogy elolvasná. Zavarja mindaz, ami betűkkel kapcsolatos. Talán nem ismeri mindegyi-ket?! Ki tudja. De ismételten gratulálok!

Comments are closed.

Releated

Háborúpártiak és békepártiak

A háborúpárti Egyesült Államok hosszas és szemfényvesztő huzavona után megszavazta azt, hogy 95 milliárd dollárral támogassa Ukrajnát, Izraelt és több más kisebb háborús csatlósát a világban, ezzel tovább húzva az általa és nevezett csatlósai által kirobbantott háborúkat. Ez a döntés természetesen kiváltotta a békepárti Oroszország, Irán, valamint a Hamasz emberbaráti szervezet nemtetszését. Tudvalevő, hogy Ukrajna […]

Bertolt Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit! történelmi gengszterparádé

Bertolt Brecht a huszadik század egyik legjelentősebb drámaírója, megkerülhetetlen szerző, akinek műveit folyamatosan játsszák a világ színpadain. Hogy ne menjünk messzire, a Budapesti Nemzeti Színházban jelenleg két Brecht-dráma is a repertoárban van, a Kurázsi mama és gyermekei és A kaukázusi krétakör, a bukaresti I.L. Caragiale Nemzeti Színházban pedig a Koldusopera megy. A váradi Szigligeti Színház […]