Fontos lenne, ha sikerülne kidolgozni egy olyan alkalmazható törvényt, amely tiltja a kommunizmus eszméinek hirdetését, hiszen kétség sem férhet hozzá, hogy a kommunizmus áldozatainak éppúgy részvét jár, mint a nácizmuséinak, a gyilkosok pedig mindenképpen gyilkosok; a halál nem aritmetikai művelet kérdése, egyetlen embert megölni is bűn, jóvátehetetlen.

A PROBLÉMÁT NEM IS EBBEN LÁTOM

Hanem először is abban, hogy magukat gondolkodó embereknek gondoló értelmiségiek képesek pusztán egyéni tapasztalataikból kiindulva olyan általános érvényűnek tekintett megállapításokat tenni, miszerint sok kommunista nem Sztálin, de minden fasiszta Hitler.

                                                             Adolf Eichmann

A magát gondolkodónak gondoló értelmiségi éppen attól gondolkodó, hogy nem csak a saját tapasztalataira hagyatkozik, hanem mások tapasztalatairól is merít. A mai kommunikációs eszközök pedig felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak ahhoz, hogy megtudjuk, mi történik a világban. Ezért is hat furcsán az az értelmiségi, aki nem hallott azokról a kommunistákról, akik törnek zúznak, pusztítanak minden davosi világkonferencián vagy G7 csúcson, az ultrabalos focihuligánokról már nem is szólva. Vagyis néhány kommunistának biztosan vérben forog a szeme, az öklét rázza és tombol és vért kíván, még akkor is, ha nem is épp arra sétálnak, amerre az erdélyi magyar értelmiségi jár.

De lehet, hogy az értelmiségi attól érzi magát értelmiséginek, hogy nem figyeli a híreket, a napi csipcsup gondokkal nem foglalkozik, mert ő a távlatibb, nagyobb kitekintésű dolgokra, eszményekre összpontosítja figyelmét. No, ha így van, akkor nyilván sokat olvas, és ha már nácizmusról, meg kommunizmusról érez hajlandóságot megnyilatkozni, akkor elolvasta Hannah Arendtnek az Eichmann Jeruzsálemben. Jelentés a gonosz banalitásáról című könyvét, illetve Szolzsenyicinnek a Gulág-szigetcsoport című dokumentumregényét is. Előbbi kötetből menten kirajzolódik számára az a gondolat, hogy nem minden náci Hitler, mert van, aki közülük Adolf Eichmann. Eichmann egy pedáns, elegáns úriember volt, egy rendkívül megbízható és pontos bürokrata, aki híven teljesítette az akkori állami teendőket. És ez a kötelességtudó úriember volt a zsidó deportálások fő szervezője. A szovjet Gulág működtetői között is a legfelsőbb szinteken hasonló kaliberű bürokratákat, akár tisztes családapákat, kifogástalan erkölcsi életű tisztségviselőket találunk, akik híven teljesítették a kommunista állam döntéseit. Mindkét könyv, meg amúgy maga a történelmi tapasztalat is arra tanít meg mindenkit, hogy az öklüket rázó, vérben úszó szemű és tomboló emberek a legalacsonyabb szintű végrehajtói voltak a népirtásoknak, de ahhoz, hogy a borzalom rendszerszintűen működjön, pedáns bürokratákra, az állami parancsokat mindenféle erkölcsi és morális aggály fölé helyező tisztségviselőkre volt szükség.

Továbbmenve, az értelmiséginek lehetősége van arra, hogy elbeszélgessen nem csak a holokauszt, hanem a kommunizmus borzalmainak túlélőivel is, akik megjárták például a Duna-csatorna poklát. Nekik lenne mondanivalójuk az erdélyi magyar értelmiséginek arról, hogy hány tomboló, vért kívánó Sztálinnal találkoztak, akik közül szintén vannak még, akik ma is élnek. A kommunizmus és a nácizmus megítélése tehát nem vérmérséklet és temperamentum, és nem is pusztán egyéni tapasztalat kérdése, hanem erkölcsi, morális felvetés.

A másik problémát pedig a hamis és sommás párhuzamot vonó értelmiséginek a képmutatásában látom, aki mindenkiben kommunistát lát, aki kénytelen volt a kommunista rendszerben élni, és akik évtizedeken keresztül ugyanazt hallották, teljesen átpaszírozták a fejükön a kommunizmus tanait, teljesen beléjük ivódott az akkori életmód, és ha rájuk emeljük a szemünket, talán az anyánkat vagy az apánkat látjuk.

A diktatúrák természetéből fakadó jelenség az, hogy embertömegeket kényszerítenek, vagy legalábbis terelnek be a hatalmat gyakorló pártba, és nincs olyan a méltányosság fontosságával tisztában lévő ember, aki egyenlőségjelet tesz a párttagkönyvvel rendelkező egyszerű vasöntő munkás és a politikai hatalom gyakorlói, valamint a karagandai vagy a peripravai gulágtábor parancsnokai és az ő pribékjeik között. Az értelmiségi összemossa a kommunista pártba betuszkolt embereket azokkal, akik tevőlegesen hozzájárultak az elnyomó, kegyetlen rendszer működtetéséhez. Márpedig egy effajta összemosás tökéletesen alkalmas a kommunizmus bűneinek a relativizálására, és ellentmond annak a gondolatnak, miszerint a gyilkosok pedig mindenképpen gyilkosok; a halál nem aritmetikai művelet kérdése, egyetlen embert megölni is bűn, jóvátehetetlen.

A képmutatás másik módozata az, amikor az értelmiségi azt kérdezi: hol kezdődik „a kommunizmus eszméinek hirdetése”? Ha arra vágyom, hogy egyenlítődjenek ki a szociális különbségek, és e vágyamnak hangot is adok, már le is csukhatnak? Ha elmondom, hogy ami most van, lélektelen egoizmus, a pénz bálványozása? Vagy ahhoz a burzsujokat kell szidnom először? Hiszen sokan lekommunistázzák azt is, aki együttérez a megalázottakkal.

Tankönyvbe illő példája ez annak, hogyan kell a kommunizmus ordas eszméit átalakítani olyanformájúra, hogy azok békés, időtálló gondolatoknak tűnjenek, illetve hogyan lehet akarva-akaratlanul áldozatokként láttatni a kommunistákat. A szociális különbségek kiegyenlítődése, a pénz bálványozásának az elítélése, a megalázottakkal való együttérzés az erdélyi magyar értelmiségi sugalmaazásai ellenére nem kommunista, hanem keresztény eszmék, úgyhogy ezek hirdetése aligha minősülhet kommunista eszmehirdetésnek. A kommunisták ugyanis nem a szociális egyenlőtlenségek kiegyenlítődését, hanem a fennálló gazdasági, szociális, kulturális rend teljes felforgatását hirdették, amit az akkor uralkodónak vélt osztálynak, a burzsoáziának a felszámolásával akartak elérni. (Egyébként elég csak a ‘burzsoázia’ szót behelyettesíteni a ‘zsidó’ szóval, és lényegében megkapjuk a nemzeti-szocializmus eszméjét). A kommunisták valóban nem bálványozták a pénzt, hanem egyszerűen elvették azoktól, akiknek volt, a termelőeszközeikkel és minden anyagi javaikkal egyetemben, és megtartották maguknak, illetve ebből az elharácsolt vagyonból látták el azokat, akiket nem ítéltek pusztulásra. A szociális különbségek kiegyenlítődésének marxi-sigaljovi elképzelése ez, mely kimondja, hogy az emberiség egyik felét ki kell irtani annak érdekében, hogy legyen elegendő anyagi javunk ahhoz, hogy az emberiség másik fele boldog lehessen. A megalázottakkal való együttérzés pedig ezeknek az embereknek a megsegítését, az ő életkörülményeiknek a javítását jelenti, nem pedig véres leszámolást mindazokkal, akikről úgy véljük, vagy akikre ráfogjuk, hogy kizsákmányolják a megalázottakat. De ha mindez túl komplikált nüanszolás lenne, akkor van egy még egyszerűbb különbségtétel is kommunista és keresztény között. Dosztojevszkijt idézem, aki szerint a kommunárd ezt mondja: ‘Neked van, neked adnod kell!’, a keresztény ezt mondja: ‘Nekem van, nekem adnom kell!’. Csekélynek tűnik, mégis mérhetetlenül nagy a különbség az önzés, az ellenségképet felvázoló neheztelés és bosszúvágy, valamint az önzetlenség, a jólelkűség és az empátia között.

Az erdélyi magyar értelmiségi mintegy akarata ellenére találta fején a szöget, amikor azt mondja, hogy a kommunizmus eszmevilágába és társadalmi rendjébe belekényszerített emberek a rendszerváltás után ezt kompenzálandó lettek olyan szenvedélyesen magyarok és keresztények. Valóban így van, nagyon sok ember elhitte a diktatúra idején azt, hogy a kommunizmus egy jó, igazságos eszme, de a rendszer bukása után, amikor végre szabadon gondolkozhattak, rádöbbenhettek arra, hogy milyen gigantikus átverés szenvedő alanyai voltak. Kár, hogy vannak értelmiségiek, akik nem jöttek még ma sem rá erre, és továbbra is dünnyögik ezt a régi, régi mesét, a fasiszta kommunizmusét.