Mottó: „Az ember, amíg igazságos úton halad, addig bátran mehet minden veszedelemmel szemben. De mihelyt a ravaszsággal, az elfogultsággal, az egyéni becsvággyal akarja magát előbbre helyezni másoknál: előbb-utóbb elbukik.”Wass Albert

„Fiatal voltam és meggondolatlan, nem tudtam, nem érzékeltem igazán, mivel is poénkodok, de azóta benőtt a fejem lágya, ma már felelősségtejesen gondolkozok. Ma már tudom, hogy a gesztusoknak milyen üzenetük van, és mekkora súlyuk lehet. Elnézést kérek, amiért fiatalkoromban nem tudtam ezt” – idéztem volna Csomortányi Istvánt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnökét azok után, hogy előkerült róla egy fiatalkori fénykép, amin több ifjú társával együtt náci karlendítéssel mosolyog bele a kamerába.

Egy ilyen felvezetés után, vagy előtt beszélhetett volna a pártelnök a képet publikálók gonosz szándékáról, facebook-manipulációról, lejárató kampányról, politikai hitelrontásról, stb. és akkor talán még hinni is lehetett volna neki. Ő azonban elmulasztotta azt a lehetőséget, hogy minimális imázsveszteséggel ússza meg ezt az ügyet, mert beleesett a politikusokat veszélyeztető legnagyobb csapdába, abba, hogy bárminemű felelősséget megpróbál magától el-, másokra meg ráhárítani.

Az ügy ezzel persze nem zárult le, sőt a baj csak fokozódott azok után, hogy a sajtó rászállt a témára, és előhalászott egy egész fotósorozatot, amelyek közé a nagy vihart kavart kép is tartozik. A karlendítő, illetve Árpád-sávos lobogókkal feszítő fiatalokat ábrázoló fényképek nem hagynak kétséget a társaság ideológiai hovatartozásáról. Mivel azonban a képek nagyon fiatal embereket ábrázolnak, Csomortányi István sokkal jobban tette volna, ha a fiatalság hevületére fogta volna a dolgot, mint hogy állhatatosan tagadjon, mert ezzel csak azt érte el, hogy most azokban is kételyek merültek fel az ő ideológiai-politikai elveivel kapcsolatban, akikben eddig nem voltak. A kétely pedig annak a kérdésnek a formájában fogalmazódik meg, hogy miért maradt el egy elfogadható, a politikusnak a saját felelősségét is firtató magyarázat, netán – horribile dictu! – egy bocsánatkérés? Talán csak nem azért, mert Csomortányi István a mai napig sem határolódik el fiatal korában vallott nézeteitől? Mert azzal, hogy tagadja a fényképek valódiságát, ezzel megtagadja azokat az embereket is, akikkel együtt látható, de nem tagadja meg azt az eszmeiséget, ami miatt a botrány kirobbant. Így azonban az a mód, ahogy Csomortányi István kezelte ezt az ügyet, a teljes tagadásba menekülve a legnyilvánvalóbb tények elől, az ő személyére is, és a pártjára is rávetíti a szélsőségesség árnyékát.