Márai Sándor 1943-44-es Naplóját olvasom. Abban találtam a következő passzust: „A csehek, a szerbek, a románok minden írójukkal, festőjükkel, szobrászukkal büszkén szaladtak a világ elé, lelkendezve mutogatták tehetségeiket. A mi külföldi követségeinken úgy fogadták a bekopogtató, vándor magyar írót, művészt, szellemi embert, mint a szolgabíró fogadja a rapportra berendelt zsellért”.

Ismerős ma is ez az állapot, amire rávilágít a fenti megjegyzés. Mondhatni, a mai napig nem változott semmi, legalábbis a román kultúra kapcsán tanúsíthatom a Márai féle megállapítás helyességét. Nincs olyan román író, művész, alkotó személyiség, akit a románság ne közülük valónak tekintene, a már meghalt, lezárt életművet hátrahagyó művészek esetében eleve fel sem merülhet ilyen kérdés, míg a magyar közéletben és a kulturális életben még ma is a politikai hasznosíthatóság a megítélés fő mércéje.

A román kulturális szellemi élet nem pazarolja az energiát arra, hogy ideológiai vitát kezdeményezzen alkotóiról, hanem behelyezi mindegyiket a nemzeti panteonba. Jól lehet érzékeltetni ezt a hozzáállást az Eminescu-Caragiale duóval. Lényegében senki nem vitatkozik azon, hogy Eminescu a legnagyobb román költő, ugyanakkor a legvérmesebb nacionalistákat leszámítva senki nem foglalkozik azzal, hogy milyen soviniszta, mindenféle kisebbségellenes cikkeket írt ő a korabeli sajtóba. A költő tökéletes ellentéte a nem is román származású próza- és drámaíró Caragiale, aki vígjátékaiban kíméletlen őszinteséggel mutatta meg a román társadalom visszásságait, és ezzel olyannyira felháborította a korabeli közvéleményt, hogy volt például előadás, amely után a polgárőrség akarta botokkal megverni őt. Caragiale az 1907 című tanulmányában többet mond el a román állam elmaradottságáról és igazságtalanságairól, a parasztok mérhetetlen kizsákmányolásáról mint a román nép történetét kiszínező más szerzők összes történelmi munkájukban együttvéve. Caragiale saját népének nem felmagasztalója, hanem leleplezője volt, mindezzel együtt senkinek eszébe nem jut a legnagyobb román drámaírót és novellistát holmi nemzeti büszkeségre meg más ideológiai badarságokra hivatkozva kiiktatni a nemzeti kánonból. Mindez ma már csak irodalomtörténeti munkák témája, Caragiale megbecsültsége pedig akkora, hogy még a százlejesről is ő köszön vissza.

De nem csinálnak a románok problémát abból sem, hogy Octavian Goga a román antiszemitizmus egyik leghírhedtebb alakja volt, hogy a román horogkeresztes párt színeiben a miniszterelnökségig vitte. Ezt a tényt egyszerűen nem verik nagy dobra, ehelyett előtérbe tolják azt, hogy milyen nagyszerű költő volt és milyen sokat tett az erdélyi románságért. Sorolhatnám az ehhez hasonló példákat napestig, az olyan ikonokat is beleszámítva mint Cioran és Eliade, akiknek egy-egy életszakaszuk vállalhatatlan mai szemmel nézve. De ami vállalhatatlan, azt zárójelbe teszik, elhallgatják, és kiemelik azt, ami valóban értékes az életművükben. A románság így tud megteremteni egy erős nemzeti konszenzust: kulturális gazdagságukat nem szalámizzák le azzal, hogy a múlt politikai, ideológiai vitáit rávetítik a jelenre, illetve a jelen politikai vitáit sem fejtik vissza a múltra. A kultúrában csak az értékekre koncentrálnak, nem pedig az alkotók személyes küzdelmeire, politikai, ideológiai eltévelyedéseikre. És ez az egészséges magatartás, ami persze nem azt jelenti, hogy a múlttal való szembenézést meg kell spórolni, vagy hogy kultuszt kell építeni egyébként súlyosan elmarasztalható emberek köré (mint amilyen Romániában a Goga-kultusz), de a múltba nézés elsődlegesen és alapvetően a történelemtudomány, nem pedig a (kultúr)politika feladata.

A magyar kultúrában ellenben azt látjuk, hogy a politika vette át a múlt feltárásának és megítélésének a szerepét. Ennek következménye az a torz állapot a magyar kultúrában, ami amúgy nem magyar sajátosság. A nyugati világban a BLM-hez kapcsolódó szoborledöntések ugyanennek a gondolkodásmódnak a megnyilvánulásai. De ha cinikus akarok lenni, akkor azt is írhatnám, hogy ez még érthető (de el nem fogadható!), legalábbis annyiban, hogy a fekete emberek fordultak a fehér emberek és az ő kultúrájuk ellen. A magyar nemzet azonban saját kultúráját használja fel az önmagával vívott harcban. Az egész magyar kulturális életben uralkodóvá vált az az álláspont, hogy az irodalmat, a művészeti alkotásokat általában ideológiailag helyes, és ideológiailag nem megfelelő kategóriák szerint osztályozzák. Ezért számít még mindig Magyarországon politikai hitvallásnak az Ady költészet szeretete, amivel mintegy szembehelyezik Wass Albert munkásságát. De ugyanerről szól a magyar irodalmi kánon újraírási kísérlete, erről szól a színházművészeti egyetem einstandolása, erről szól az a számtalan hajmeresztő politikusi és újságírói megnyilatkozás, ami a magyar nemzet által megteremtett kulturális értékeket vonja be a legostobább módon a legostobább politikai vitákba. Ebben a vonatkozásban az egyik legutóbbi példa, amikor a meglehetős befolyással rendelkező valaki abból a tényből vont le politikai-ideológiai következtetést, hogy Szerb Antal Világirodalom története hosszabb, mint Magyar irodalomtörténete, tehát a nemzeti értékek fölé lett emelve az internacionalizmus…

Ha már minden egyéb után a magyar kultúra is megkettőződik, és kialakítanak mesterségesen egy jobboldali és egy baloldali kultúrát, az gyakorlatilag a magyar nemzet kettészakítását jelenti. Mintha a trianoni határok nem lettek volna elegendőek a magyar nép összevissza szabdalásához, saját korlátoltságunk és szűkkeblűségünk is von még egy árkot magyar ember és magyar ember közé.