Bertolt Brecht a huszadik század egyik legjelentősebb drámaírója, megkerülhetetlen szerző, akinek műveit folyamatosan játsszák a világ színpadain. Hogy ne menjünk messzire, a Budapesti Nemzeti Színházban jelenleg két Brecht-dráma is a repertoárban van, a Kurázsi mama és gyermekei és A kaukázusi krétakör, a bukaresti I.L. Caragiale Nemzeti Színházban pedig a Koldusopera megy. A váradi Szigligeti Színház most elővette az Állítsátok meg Artur Uit!, amit Brecht 1941-ben, a náci birodalom hatalmának csúcsán írt Finnországban, miközben az amerikai vízumra várt. Ezt a darabját kifejezetten az amerikai közönségnek szánta, de persze a műnek a ma embere számára is van bőven mit mondania, amit a váradiak előadása ki is emel anélkül, hogy aktualizálásokra kellene támaszkodna; engedik, hogy az Arturo Ui önmagáért beszéljen.

A történelmi gengszterparádéként aposztrofált darab egy allegória, és mint az ilyen alkotások általában, jó adag didaktikus szándék is van benne, és Brecht célja az is volt elsősorban, hogy mindenki, de főként az amerikai közönség megértse, hogyan jutott el a hatalom csúcsára egy olyan ember, akit sem hajlamai, sem szándékai nem predesztináltak erre a pozícióra, de felemelkedése mégis végzetszerűnek hat. Ezt az ellentmondást akarja Brecht megvilágítani azzal, hogy a történelmi jelentőségű katasztrófát egy kegyetlenségében is nevetséges, illetve groteszk helyzetbe ágyazva a chicagói karfiolkereskedők konfliktusaként meséli el, mert úgy látja, hogy akiket nagy formátumú és végzetszerű történelmi figuráknak gondolunk, azok valójában kisstílű bűnözők. Maga Brecht így fogalmaz darabja kapcsán: „A nagy politikai bűnözőket mindenképpen ki kell szolgáltatni, különösen a nevetségességnek. Mert ők elsősorban nem nagy politikai bűnözők, hanem nagy politikai bűnök elkövetői, ami egészen más dolog.” Ha a világtörténelem egyik legkolosszálisabb katasztrófája, a Harmadik Birodalom ugyanúgy jöhet létre, mint egy karfioltröszt, akkor világos, hogy bármiféle kalandorok felemelkedésében, illetve történelmi eseménysorok megtörténtében sem a sors, a végzetszerűség játszik szerepet, hanem sokkal inkább a gátlástalan erőszak, a szerencse és a helyzetfelismerés, valamint az ellenérdekeltek gyengesége, megvesztegethetősége és megfélemlíthetősége. És ha a közösség ezzel tisztában van, akkor sokkal készségesebben és elszántabban áll ellen a gonosznak, mint ha azt gondolná, hogy ami történik, az elkerülhetetlen.

Brecht zsenialitása megmutatkozik abban, hogy tökéletesen logikus és színpadképes párhuzamot képes vonni a hitleri hatalomátvétel és a karfiolbiznisz leuralása között. A paralelizmus egy pillanatig sem erőltetett, a hatalom megszerzésére és kiterjesztésére tett lépések mindvégig tökéletesen hihetőek, megalapozottak és egymásba épülőek. A szerző nem bíz semmit a véletlenre, sem a nézők előzetes ismereteire, hanem hogy minden összefüggés a lehető legvilágosabb legyen, a darabban el is magyarázza azt, hogy a gengsztersztori adott jelenetei éppen melyik történelmi eseménysornak felelnek meg. A váradiak előadásukban feliratozzák a rövid történelmi magyarázatokat, hogy a közönségnek ne utólag az interneten kelljen bajlódnia ezzel.

Teljesen világos tehát, hogy a Chicagot a kezében tartó öreg Dogsborough a kezdeti ellenállás után zsarolásnak engedve szövetséget köt a gengsztervezér Arturo Uival azért, hogy utóbbi befolyást szerezzen a karfioltrösztben, pont úgy ahogy Németország legbefolyásosabb politikusa, Paul von Hindenburg is a hatalomhoz engedte Adolf Hitlert. Majd Ui felgyújtatja a karfiolraktárat, amit persze ráfog másra, hogy ezzel győzze meg a karfiolkereskedőket arról, hogy szükségük van az általa ígért védelemre, amiben a Reichstag felgyújtása körüli náci mesterkedést ismerhetjük fel. Ugyanilyen gengszteres leképeződése van a hosszú kések éjszakájának és az Anschluss-nak, azaz Ausztria bekebelezésének is.

Balogh Attila rendező az eredeti szerzői szándéknak megfelelően megtartja a 30-as évek Amerikájának gengsztermiliőjét, de erre ráhúzza a nem fehér bűnbandákhoz, hanem a fekete közösségekhez köthető rap-et, amiből egyfajta kulturális szinkretizmus jön létre. Lehet hogy ez jó ötletnek tűnt, de az előadásban ezek a különnemű világok nem állnak össze egységgé. A rap azért olyan nehéz műfaj, mert kevés eszközből építkezik, ezért csak a lehető legprofibb módon előadva vált ki művészi hatást. Viszont a váradi színészek nem profi rapperek, és nem tudtak meggyőzni arról, hogy mondandójukat egy-egy adott jelenetben csak úgy mondhatják el, ahogy, azzal együtt sem, hogy az előadásban Báthori Csaba nagyszerű, ritmusos, deklamálható fordítását használták. Ennél is nagyobb problémának éreztem, hogy bár a darab a főhősnek és bandájának lépésről lépésre tartó felemelkedését mutatja be, tehát a műben van egy felfelé irányuló fokozatosság, viszont a rappelős jelenetek mintha kikapcsolták vagy legalábbis hűtötték volna a történeben egyre gyülemlő feszültséget, így az előadás összességében a történet egyenes vonalú fejlődéséhez kevéssé illeszkedő feszültséghullámzást eredményezett.

A színpadképet a már említett, a múlt század 30-as éveinek Amerikájára emlékeztető jelmezek, valamint a játéktér közepén végihúzódó bádogfal uralja, mely hosszában szeli ketté a teret. A lemez középső elemeit ide-oda tologató színészek feltárják a fémfal mögötti színpadrészt is, ahol a zárt térben (bíróság, Hindenburg háza, a tröszt székhelye stb.) zajló jelenetek játszódnak. Bár nem látványos, de praktikus megoldás ez a raktárépületet, elhagyatott külvárosi környéket stb. sejtető díszletelem, sajnos a lemezek felső része meglehetősen alacsonyan van, így a nézőtér legfelső soraiból nem látszott a színpadon leghátul állók feje.

Ami az alakításokat illeti, az öreg Dogsborough alias Hindenburg tekintélyt parancsoló figuráját nagyon jól játssza ifj. Kovács Levente, és kifejezetten hatásos a pszichopata Emanuele Giri (Göring) is Hunyadi István megformálásában. A gengszterbanda két másik fontos szereplője Giuseppe Givola, alias Joseph Göbbels virágkereskedő, akit Barabás Hunor, és Ernesto Roma, a bérgyilkosok vezetője (vagyis Ernst Röhm az SA vezére), akit Szotyori József alakít. Az ő játékuk jó, de nem kiemelkedő. És persze ott van a főhős, Arturo Ui – Adolf Hitler; az őt alakító Sebestyén Hunornak vannak nagy pillanatai, de valahogy ráragadt az általa korábban eljátszott temérdek pozitív hős és szívtipró szerepe, és talán emiatt most nem volt elég vérfagyasztóan kíméletlen, amit pedig ez a figura megkívánna, és a kisstílű bűnözőből élet és halál urává válás fokozatai sem bontakoznak ki a kellő hatásossággal. De ezt csak egyetlen előadás után szerzett benyomámásaim alapján írom, a további előadásokban ez még változhat.

Annak ellenére, hogy Az Állítsátok meg Arturo Uit! nem egy kifogástalan előadás, mégis fontos vállalás, mert példázatszerűen megmutatja a leggátlástalanabb diktatórikus hatalmak működési mechanizmusát, és azt, hogy a gonosz az orrunk előtt nőhet naggyá, ha nem ismerjük fel, és nem álljuk útját időben. A Szigligeti Színház ezzel az előadásával megtette a tőle telhetőt arra, hogy tudatosítsuk magunkban ezt a felismerést, és a Brecht-darab örök aktualitású záró figyelmeztetését: Lásson, ne csak nézzen szemetek, győzzön a tett a meddő szó fölött. Ez itt majdnem a földnek ura lett! De a nép győzött s órája ütött. Ám korai lenne örülnetek — még termékeny az öl, honnan kijött.