Mondják, hogy a világ változik, és az embernek is együtt kell változnia vele. Ez pontos tétel, de tisztában kell lennünk azzal, hogy valóban a világ változott-e meg, amelyhez igazodnunk kell, vagy pedig mi akarjuk azt önhatalmúlag megváltoztatni.

Egy nemrégiben ledarált mesekönyv kapcsán is tulajdonképpen a világ megváltoztatására vonatkozó nagy horderejű kérdések merülnek fel: minden szexuális orientáció egyenrangú? Valóban sok és sokféle nem van, amelyek közül az ember úgy válogat, mint az alsóneműi közül? Fontos, felnőtteknek való kérdések ezek és gyengeség, rossz lelkiismeret jele az, ha ennek megvitatásába gyerekeket is belekeverünk, mert ha a világon akarunk változtatni, akkor – egy demokratikus társadalomban legalábbis – nem spórolhatjuk meg az erről szóló alapos vitát. Az nem járható út, hogy a felnőttek döntéseit meghatározó viták lebonyolítása helyett közvetlenül a gyerekekhez fordulunk olyan kérdéskörben, amiről nincs konszenzus, de még a megegyezés látszata is hiányzik.

Mégis azt látjuk, hogy a nyílt vitát kerülik azok, akik a világ megváltoztatását a gyerekek tudatán keresztül akarják elérni. Ha nem így lenne, akkor nem egy mesekönyv ledarálása után lángolna fel a vita, hanem már annak megjelenése előtt nyíltan megbeszélnék azt, hogy milyen tartalmak engedhetők gyermekeink kezébe, mert a nevelés a legfontosabb mind gyermekeink, mind pedig a világ jövője szempontjából. A nevelés, nem pedig az érzékenyítés, a kettő között ugyanis óriási különbségek vannak.

Ha a gyermekemet iskolába küldöm tanulni, ezzel nem az analfabétákat akarom kirekeszteni; ha megfésülöm a gyermek haját, nem a kopaszokat akarom gyalázni. Ha azt mondom a gyermekemnek, „Szólits apának”, ezzel nem azokat akarom megfricskázni, akiknek nem lehet gyerekük; ha arra tanítom a gyermekemet, hogy a Föld egy bolygó, ezzel nem vitatom el azoknak a véleménynyilvánításhoz való jogát, akik szerint a Föld lapos. Ha minden nap tiszta ruhát adok gyermekemre, ezzel nem azt sugalmazom neki, hogy megvesse azokat, akik egész évben ugyanabban a szakadt göncben kénytelenek járni. Ha arra tanítom őt, hogy rendszeresen és alaposan mosson kezet, nem feltétlenül akarok fellépni a kézmosást ellenzők szektájával szemben. És ha olyan mesét olvasok neki, amelynek a végén a királyfi a királylánnyal házasodik össze, nem azt akarom belesulykolni, hogy egyneműek egymás iránti vonzalma nem létezik.

Amikor gyermekemet a fent felsorolt módon nevelem, ezzel semmi olyasmit nem teszek, melynek ellentételezéseképpen érzékenyíteni kellene őt, pedig mint ahogy azt már sejtetni engedtem, mindegyik cselekedetemmel szemben tételezni lehet egy közösséget, divatos, de súlyos szellemi, társadalmi visszaélésre alkalmas szóval élve »kisebbséget«, amelyik elítél vagy elítélhet engem, mert támadásnak, az ő létük, érdekeik tagadásának érzékelik nevelési szempontjaimat, ezért szükségesnek tarthatják az érzékenyítést. Minden érzékenyítés effajta – mondom én – hamis feltételezésből indul ki, és nem elősegítője, hanem gátja a nevelésnek.

Én nem csak azért nevelem gyermekeimet a fent felsorolt módon, mert ezt én így látom helyesnek, hanem azért is, mert az emberiség által évezredek alatt felhalmozott tudás, és az erre alapozó társadalmi konszenzus is segít engem az eligazodásban. Konszenzusról beszélek, holott nyilván tudom, hogy vannak kivételek, különcködések is. A nevelésben mégis a valósághoz, illetve a megszerzett tudásunkhoz igazítottan akarok gyermekemnek pontos, hasznosítható tudást, helyes magatartásformákat, és pozitív lelki tartalmakat átadni. Ez utóbbi kapcsán elmondható, hogy egy gyermek eleve érzékeny lény, ezt az empátiát kell fejleszteni úgy, hogy e készség az emberek iránti odafigyelésben nyilvánuljon meg. Ezzel szemben az érzékenyítés nem emberekre hanem témákra, ügyekre fordítja a gyermekek figyelmét, és így máris a politikai-ideológiai gondolkodást sulykolja bele gyermekeink lelkébe és elméjébe. A témák iránti érzékenyítés nem nevelés, hanem indoktrináció. A gyerekeket érzékenyítők nem tanítják meg őket látni, hallani, érezni, hanem egyrészt azt a laikus bűntudatot nevelik beléjük, hogy bármilyen cselekedetük, képességük sérelmes lehet másokra nézve, akik nem olyanok mint ők, és akik nem rendelkeznek olyan képességekkel mint ők, ugyanakkor az érzékenyítéssel a felnőttek saját lelki terheiket, sérelmeiket és ideológiájukat erőltetik rá a gyermekekre, ami csak zavart, értetlenséget és bűntudatot kelt bennük még akkor is, ha a felnőttek kényszerképzetei, frusztráltságai és vitái királyfis vagy lapos Földes mesébe vannak burkolva.

A világ megváltoztatásáról a felnőttek kell vitatkozzanak, és a változásokat csak a megegyezést követően kell, szabad végrehajtani, legfőképpen akkor, ha a gyermekeinkről van szó, nem pedig gyermekeinket kísérleti nyúlként felhasználva kikényszeríteni a változásokat. Az egy-egy téma iránt mesekönyvvel érzékenyítők nem néznek szembe a felmerülő aggályokkal, hanem saját igazukba vetett rendíthetetlen hittel célozzák meg a gyermekek tudatát, érzelmeit, így akarják megnyerni a vitát, és a céljaik eléréséhez magas labdákat is kapnak könyvet ledaráló politikusoktól, mert az efféle, egyébként felnőtteknek szóló performanszok után még jobban áll rajtuk az elnyomott, kisebbségi áldozatok jelmeze. Pedig az áldozatok valójában nem ők, de még csak nem is a ledarált könyvek, hanem a gyerekek, akiket érzékenyítéssel a világ megváltoztatására kiképzett szivárványos sereggé akarnak átnevelni.