Válságban van a színház
Múlt héten tanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek, amelyen két színházi ember vett részt, az egyikük Pozsgai Zsolt, sikeres, sokat játszott magyar drámaíró, másikuk pedig Daniel Vulcu volt, a színész, rendező, a nagyváradi Mária Királyné Színház igazgatója. Úgy beszéltek, akiknek nem csupán kenyérkereset a színház, hanem ügy, lételem is. Ezért is váltott hangjuk elkeseredőbe, amikor a színház jelenlegi helyzetéről beszéltek. Azt mondták, válságban van a színház. Az Unióban megszűnt a társulati rendszer, ott meghalt a színház! Most már a velencei Goldoni színházban is idegenek játszanak – ezt mondta Pozsgai Zsolt, meg azt, hogy Nyugaton a társulati rendszer megszűnésével a színház elvesztette közösségépítő szerepét.
De nem jobb a helyzet Magyarországon sem, sőt, szellemileg kifejezetten rossz helyzetben van ott is a színház, de nem azért mert nincsenek tehetséges színészek, hanem mert olyan színházi vezetés van, ami másra tart igényt – mondta. Magyarországon még minden nagyobb városban vannak társulatok, amelyek a helyi kultúra részei generációkra visszamenően, ezekben a városokban a színészek, a társulatok együtt fejlődnek magával a helyi közösséggel, ami hihetetlenül fontos és értékes kulturális tartalmat jelent. De most – és ez a mondata nagyon megütötte a fülemet – ezt a rendszert akarja megszüntetni egy Erdélyből Magyarországra jött kulturális vezető, aki a magyarországi színházi világban nem ismer senkit, nem látta senkinek a munkáját, és semmiféle pozitív érzelmi kötődése nincs a színház iránt. Nem mondta ki a nevet, de nem volt nehéz kitalálni, hogy Demeter Szilárdra gondol, ő az, aki irodalmár létére gyűlöli a színházat, tehát nem is jár színházba, nem ismeri ezt a közeget, és már pedzegette, hogy túl sok színházi társulat van Magyarországon, ezeket ritkítani kellene. Ha valóban a kőszínházak állandó társulatainak a megszüntetése a cél Magyarországon, akkor ezzel a feladattal nem is lehetne nála alkalmasabb embert megbízni.
De ehhez, gondolom másnak is lesz még szava. Pozsgainak is például: Én azon vagyok, hogy ezek a színházak megmaradjanak – mondta bizakodva, és a házigazdához fordulva hozzátette, hogy Romániába szerencsére még nem gyűrűzött be ez a folyamat. De ezt rosszul tudta. Daniel Vulcu le is hűtötte Pozsgai bizakodását, mert azt mondta, hogy az európai direktívák csak arra jók, hogy szétzilálják a színházi alkotóerőt, és abba az irányba mutatnak, hogy megszűnjenek a kőszínházak. És ez a folyamat a román határon nem állt meg. Innen már nem volt hova tovább lépni, ebben maradtak. Pozsgai próbálta a hepiend, a megnyugtató lezárás felé terelni a beszélgetésnek ezt a részét: ne keseredjünk el teljesen. A színháznak nem az a célja, hogy elkeserítse az embereket, hanem hogy megerősítse őket.
Jó, ne keseredjünk el.