Szeretünk Nagyvárad multikulturalizmusával dicsekedni. Különösen a helyi románok jeleskednek ebben, meglepő módon olyanok is, akik egyébként megnyilvánulásaikkal a Nagy-Románia Pártba is kérhetnék felvételüket. Ha már nem.  A váradi multikulturalitás ismételt aktualitását az egyébként valóban békésnek mondható Nagyváradon két olyan történés adja, melyek ezt a békés egymás mellett élést, vagy annak látszatát látszanak maszatolni.

Az egyik ilyen történés a színház kettéválasztása körüli hecckampány, ami abbó fakad, hogy a románok jórészének nem tetszik az, hogy ismét önálló magyar színháza legyen a városnak, ezért a román sajtóban, és a román sajtó aktív közreműködésével hangolják a közvéleményt a magyar színház ellen. 

Most meg itt ez a másik ügy. Bár már körvonalazódni látszik, hogy nem csak most, hanem már eleve itt volt.  Amikor az első váradi emlékművet megrongálták. Csak akkor még azt hittük, hogy szinesfémtolvajok garázdálkodnak a városban. Amilyen nyomorban sok ember kénytelen élni ebben az országban, mi más is lehetett volna az első gondolat, mint az, hogy ha nincs tisztességes megélhetésre alkalom és lehetőség, akkor néhány kétségbeesett, vagy  tisztességre amúgy is nehezen kapható flótás a szinesfémbe helyezi megélhetési reményeit. Amikor már azonban sorra kezdtek megrongálódni és csak bizonyos emlélművek, akkor sejthető lett, hogy nem a testi, hanem a lelki nyomor ösztökélt valakiket cselekvésre. Érdekes módon ugyanis csak a magyar közösséghez, múlthoz kötődő köztéri alkotásokkal nem voltak kibékülve a sokáig fémtolvajoknak hitt izgatók, akik egy ideje már a látszattal sem törődnek: míg korábban az emlékművek fémrészeit lopták le, addig ma már megelégszenek azzal is, hogy egyszerűen csak lefestik mondjuk a Szacsvay Imre szobron a feliratot. Olyannyira erősödni látszik ennek a tézisnek a valóságalapja, hogy már pletykaszinten gyanusított is akad: nem meglepő módon a Noua Dreapta szervezet nagyváradi éhenkórászai. Persze, mivel Romániában tényleg hajmeresztő mutatvány a tisztességes megélhetés, ezért rongálóink lehet, hogy összekötik a kellemest a hasznossal és a birtokukba került fémekből egy kis pénzt is csinálnak. Jól jön az majd, ha netán valami csoda folytán a rendőrség elkapja őket.

Ez is egy probléma, hogy a rendőrségnek kéne lépnie az ügyben, így a város polgármestere vonogathatja a vállát.  Mikor megkérdeztem tőle, hogy mit tud ezekről az esetekről, ő egyből azzal hozakodott elő, hogy a minden rendű és rangú tetteseket a rendőrség dolga elkapni, a városnak pedig nincs pénze arra, hogy bekamerázza a szobros helyeket, ahogy azt az egyik városi tanácsos javasolta volt, mert az drága. Joviális jókedve akkor felhősödött el egy kissé, amikor megemlítettem, hogy a város költségén kell majd azokat az emlékműveket felújítani, de ebből a megfigyelésből még nem kell messzemenő reményeket kiolvasni. Hiszen ha valami pénzbe kerül, akkor csak azután lép egy politikus, ha az politikailag számára indokolt. Eseteünkben akkor tenne valamit a polgármester, ha mondjuk a Mihai Viteazul szoborról vernék le a lóherét.  De ez valósziűleg nem fog megtörténni. Az a közösség, amelyik becsüli saját múltját, az nem vetemedik arra, hogy mások múltját háborgassa. Az ilyesmi azoknak az eszköztárához tartozik, akik nem ismerik a helyüket a világban, ezért mások emlékeinek gyalázgatásával akarnak egy kis helyet csinálni maguknak benne. Nem érzékelik, hogy emlékezésre nem méltó cselekedettel nem a múltjukat építik fel, hanem a jelenüket köpik szembe.