Most szaladtam át a magyarra lefordított Románia  földrajza és ugyanannak történelme tankönyvén (tizenkettedikeseknek). Hallottam már előzőleg azt, hogy netán ismét érdekes fordítások születtek, de mendemondákkal ellentétben korrektek lettek a fordítások, még ha nem is kifogástalanok: a leckék rendes magyar nyelven szólalnak meg, és ha olykor a szöveg bükkösebb is a könnyen tolerálhatónál, az valószinűleg az eredeti szövegek bűne, nem a fordításoké.

A földrajz tankönyvvel érdemben nem akarok foglalkozni, mert az hamar elerjedt, hogy bár a szöveg magyar, viszont minden egyes térképen minden információ román nyelven van feltüntetve. Mivel pedig a földrajzban a szemléltetés alfája és omegája a térkép, ezért a magyar földrajz tankönyv magyar nyelvű térképek nélkül szinte hiábavalóvá teszi a fordítók egyébként becsületes munkáját.

A két tankönyvnek már a tartalomjegyzékét átlapozva szembeöltik az a koncepciót sejtető párhuzam, hogy mind a földrajz, mind a történelem esetében Romániát az európai környezetbe behelyezve taglalják, nem pedig a térből és időből  kiragadó szemlélet szerint, mint ahogy az hosszú évtizedeken át hagyomány volt a hazai oktatásban. Ez mindenképpen dícséretes szándék a szerzők részéről, csakhogy ezáltal a felölelendő tananyag annyira eklektikussá válik, különösen a történelem esetében, hogy így szinte képtelenség egy év alatt átfogó és rendszerezett tudást nyújtani a diákoknak. De a könyveket végigolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy nem is ez volt a cél.

Elgondolkodtatott az is, amit Markó Béla nyilatkozott a tankönyvekről, mondván, hogy az elmúlt hónapokban a magyar szakemberek választották ki azokat a román nyelvű tankönyveket, amelyeket a legmegfelelőbbnek tartottak. Szó ami szó, a szakértők által kiválasztott és lefordíttatott történelemtankönyvből (Corint könyvkiadó) lehetetlen megtanulni Románia történelmét. Ha azt vesszük, hogy ezesetben a kisebbségi, magyar tanulókra ráerőltetett tantárgyról van szó, akkor ez a választás mindenképpen jónak mondható. De talán nemcsak ezért, hanem azért is, mert ideológiailag is ez a tankönyv a legkevésbé ártalmas a romániai magyar fiatalok számára.

Egyfajta szószedettel megspékelt vékonydongájú kötet a Corinté, amelyben első olvasatra megfoghatatlan rendszer alapján követik egymást a tematikák, méghozzá úgy, hogy először jön az  európai vagy világtörténelmi prezentáció, majd következik ezek leképeződése a román történelemben. Ez alól a struktúra alól kivétel a kötetindító lecke, mely azonnal a román történetírás Achilles sarkával, a kontinuitás-elmélettel kezdi, természetesen azzal a végkövetkeztetéssel, hogy ennek az elméletnek az érvrendszere és bizonyítékai cáfolhatatlanok, és aki ezeket mégis megkísérli cáfolni, az csak politikai-ideológiai megfontolásól teheti.  Ilyen indítás után, meg azután, hogy a tankönyv szerzői között szerepel az a Bogdan Teodorescu is, aki ama híres hírhedt, ideológiától átitatott tankönyvekenek egyik írója volt, amelyekből a 90-es évek elején még én is tanultam, nem számítottam sok jóra, de a könyvet átfutva el kellett ismernem, hogy történtek pozitív elmozdulások a román történelemszemlélet terén a 90-es évek eleje óta. Elég ha csak arra utalok, hogy a könyvben írva áll az, hogy bár az első világháború utáni rendezést szerették volna a népek önrendelkezésére alapozni „a valóságban azonban a versaillesi békerendszer bár elismeri e célkitűzéseket, de azokat csak a győztesekre alkalmazzák.” (32. o.) Csak a gyengébbek kedvéért magyarázom: az idézett megállapítás a magyarok számára mindig is nyilvánvaló volt, míg a román történetírás következetesen tagadta ezt.

Az is a változás jele, hogy több idézet is olvasható a tankönyvben Lucian Boia nagy vihart kavart dolgozatából, a Történelem és mítosz a román köztudatban címűből, mely az ortodox ősrögös szemléletéhez képest sokkal reálisabb megvilágításba helyezi a román nép tudatformáló mítoszait. Sőt, még Csibi Barna álhóhérnak, autentikus agyalágyultnak is engedményeket tesznek a szerzők, a könyvben ugyanis egy szó sincs  Avram Iancuról, én még a nevét se láttam leírva, de ez lehet, hogy csak azért van, mert siettem az olvasással… (bár igaz, egy kép azért látható róla az utolsó oldalon). A könyvben nem történik említés a Dózsa György és a Horea, Closca és Crisan féle lázadásról, amelyek nélkül korábban elképzelhetetlen lett volna román történelemkönyv. Ezzel szemben a kötetindító témát leszámítva (kontinuitás) a további négy fejezet mindegyike  (Emberek. A társadalom és az eszmék világa; Állam és politika; Nemzetközi kapcsolatok; Vallás és vallásos élet) a múlt egy adott, számomra tetszőlegesnek tűnő időpontjától indít, de a kommunizmusra fut ki, és mindahány esetben a fejezeteknek erősen antikommunista végkicsengése van. Ez a markáns antikommunista hangvétel szintén arra a következtetésre juttat engem, hogy ha már Románia történelme, akkor inkább ez a tankönyv kerüljön a magyar diákok kezébe, mint más. Valószínűleg a szakbizottság is így gondolta… Persze vannak azért maszatok ebben a kiadványban, hiszen, amilyen következetesen támadják a szerzők a kommunizmust, olyan enyhén  ítélik meg a Karlista és az Antonescu diktatúrát.

Mindkét tankönyv szerzői minden tárgyalt fejezet elején leírják azt, hogy a fejezet áttanulmányozása után milyen kompetenciákat sajátíthat el a tanuló. Ezek a mondatok valóságos kis gyöngyszemei a semmitmondás művészetének. Itt van például ez a törikönyv 88. oldaláról:  „gazdasági, társadalmi, politikai kulturális helyzetekre és kontextusokra vonatkozó analitikus tipusú lépések felépítése”, vagy ez a 112 oldalról:  „nem formális keretek között szerzett ismeretek beépítése a tanulmányozott történelmi folyamatok elemzésébe.” Miközben ilyen tudományos megfogalmazású kompetenciákra kell szert tegyen a nebuló, azonközben a tulajdonképpeni tananyag szövegében ilyen blődségek olvashatók olykor:  „Érdekes emberek a bukarestiek: olykor könnyen bosszankodnak, ilyenkor szidalmaiktól óvjon meg az Isten; hosszan képesek ecsetelni azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket egy fővárosi lakó nap mint nap elszenved, de semmi pénzért el nem költöznének Bukarestből, vagy csak kevesen tennék meg.”

Különösen a történelemkönyvre érvényes az a megállapítás, hogy nem egyéb oktatási segédeszköznél, így a történelemoktatáskor kulcskérdéssé válik az, hogy mit és hogyan oktat a tanár, míg a könyv csak amolyan csemege, vagy példatár a tanár által elmondottak igazolására, esetleg begyakorlására (?),  ha már kompetenciákról beszélünk.

Persze, értem én, hogy az új történelemszemlélet szerint a históriát nem lehet felfűzni egy kronologikus fonálra, és nem lehet a múlt minden eseményét egységes szemlélet szerint vizsgálni, és azt is érzékelem, hogy a mai generációk sokkal otthonosabban érzik magukat a széttartó, a semmiből a semmibe futó információk világában, nem úgy mint régen, amikor mindent készen,  rendszerezve kaptak az idősektől, de nem biztos, hogy ha önkényes szempontok szerint önkényesen kiválogatott témákat tárunk a fiatalok elé, méghozzá úgy, hogy azok a mában igen jól érzékelhető politikai célokat is szolgálnak, akkor közelebb kerülhetnek a diákok, ha nem is a tárgyi tudáshoz, ami nyilván nem is cél, de a történelem igazi, vagy igazibb szelleméhez. Ha van még egyáltalán a történelemnek szelleme és nem egyéb a jelen politikai érdekeinek puszta illusztrálásánál.

De ezek már túlságosan elvont kérdések ahhoz, hogy itt és most érdemes legyen velük foglalkozni. (szombaton, ebben a blogban) (2011-ben, Romániában)