A válasz egyszerű: a románoké, akik még az ünnepeiket is a magyarok ellenében jelölik ki. Ilyen ünnep 1918. december 1., és ilyen október 12. is, mely Nagyvárad hivatalos ünnepnapja. Ez utóbbi dátum elé azért nem írtam évszámot, mert kettőt is kell. Az egyik 1918, amikor Aurel Lazar váradi otthonában megfogalmazták az erdélyi románok függetlenségi nyilatkozatát, a másik pedig 1944, amikor a román és a szovjet csapatok bevonultak Nagyváradra, és amit a román történetírás a város felszabadításának nevez.

Egy város napja civilizáltabb helyeken a helyi közösség minden tagjáról, és tagjához kellene szóljon, de Nagyváradon ez nem így van, mert itt a város ünnepnapja évről évre román nacionalizmustól gőzölgő megnyilvánulásokra ad alkalmat. Az idei október 12-én Aurel Pop történész tette kellemetlenné a váradi városháza nagytermében lévő magyarok perceit azzal, hogy hosszasan fejtegette: kik vannak itt többen, tehát kiket illet meg ez a város. Azt ugyan elismerte a jeles történész, hogy az erdélyi városokban nem román többségű lakosság élt, de ez amiatt alakult így, mert Károly Róbert idején a skizmatikusoknak nem engedtek templomot építeni a városfalakon belül, így a románok kívül rekedtek a városokon, mert hűek maradtak ortodox vallásukhoz. Aurel Pop azt sugallja, hogy Várad első lakosai németek voltak, de azt már nem hangoztatja, hogy Nagyváradot Szent László alapította. Aurel Pop kegyesen elismeri, hogy Erdély a magyar államiság tere volt akkor, amikor Buda török uralom alatt szenvedett, és úgy tudja, hogy ebben az időszakban Erdély a magyar kultúra központja volt, olyannyira hogy az első magyar könyvet is Erdélyben nyomtatták. Ha Krakkó Erdély része, vagy legalábbis volt, akkor ez az állítás igaz is. Ha nem, nem. Vagyis Aurel Pop mondatai is olyanok, mint a román történetírás állításai általában.

Ilie Bolojan polgármester is meg volt akadva a templomokkal az ünnepi ülésen, bár igaz, ő toleránsabb hangot ütött meg. Egy könyvből idézve elmondta, hogy Nagyváradon mennyi tolerancia van, mert egymás mellett áll az ortodox, a mindenféle katolikus, a református, az unitárius templom, meg a zsinagóga is. Csakhogy mindezek a kulthelyek abban a politikai világban épültek, amelynek bukását október 12-én a váradi városháza dísztermében ünnepelték. A templomok közül a román állam csak az ortodoxokat építette, igaz, azokat futószalagon, egyébként pedig csak annyival büszkélkedhet, hogy a többi templomot nem rombolta le. 

Ha Nagyvárad Romániában van, akkor értelemszerű, hogy Nagyvárad Napja a románok ünnepe. Ezt az egyszerű (nem akarom azt írni, hogy primitív) filozófiát sosem vallottam magaménak, de néhány nap óta különösen nem. Történt ugyanis, hogy volt alkalmam bejárni Kelet-Magyarország több települését, és nem is egy faluban láttam, hogy a községháza épületén egymás mellett lobog a magyar, az európai uniós és a román zászló. A rendszerváltás utáni román exodus miatt megnövekedett a magyarországi falvakban a románok száma, és a helyi önkormányzatok ezzel a gesztussal is jelzik azt, hogy a település azoké, akik lakják, függetlenül attól, hogy ki mikor jött, és attól, hogy melyik közösség tagjai voltak, vannak többen. Mindeközben Nagyváradon még az is kérdés, hogy ki alapította a várost, a többségi közösség tudatosan választ olyan napot a város ünnepéül, mely egy másik közösség számára több szempontból is aggályos. Ha valaki eddig nem tudta volna, akkor e felsorolások után beláthatja azt, hogy a váradi városházán aligha fog a belátható jövőben magyar zászló lobogni a román mellett csak úgy, a tisztelet, megbecsülés jeléül, és arra is van még mint várni, míg a város napjának ünneplése az egész helyi közösséghez szól majd. Az az idő sokkal hamarabb eljöhet, amikor egyes Váradtól Nyugatra elhelyezkedő településeken valakik büszkélkedni fognak a számtalan különböző felekezethez, valláshoz tartozó kegyhelyekkel, templomokkal, miközben a község- és városházakon már csak a román zászló fog lobogni…