Egyre többen, és egyre gyakrabban követelik a múltunkat, tetteinket, hőseinket. A szlovákok például újabban azt akarják kisütni Liszt Ferencről, hogy ő tulajdonképpen szlovák volt. De a helyi közösségek történetének vonatkozásában is vannak, akik az igaztól eltérően ábrázolnák a mi múltunkat.

Itt van mindjárt Nagyvárad készülő statutuma, amiben arról kívánnak legelőször referálni annak kidolgozói, hogy mikor említik az írások először Nagyvárad román nevét. Így tálalva pedig nem Nagyváradról, Szent Lászlóról, Magyaroszágról kell azonnal szót ejteni, hanem Oradearól, Miron Costinról, Nicolae Iorgaról. És ez még csak az első bekezdése az úgynevezett statutumnak….

Sok román azért másítaná meg a múltbeli tényeket, mert Romániában nagyon sok fejben még mindig a tizenkilencedik század él, azé a korszaké, amikor a mi és ők filozófiája uralkodott. Ebből a megrögzöttségből azóta sem tud megszabadulni elszomorítóan sok országtársunk, aminek oka is van: önbecsülést másból nem tudnak fakasztani maguknak azon az egy tényen kívül, hogy ők románok, amit afféle kiválósági érdemrendként vagy isteni adományként fognak fel, és ehhez a felfogáshoz ragaszkodnak is. Jobb híján.

A románoknak, mint minden olyan népnek, mely egy országot össze kíván tartani, szükségük van egy kohéziós erőre, ami megóvja őket a politikai és lelki széthullástól, amivel az anyagi jólétnek, az egymás megbecsülésének és a külföld tiszteletének hiánya fenyeget. Ilyen helyzetben egy közös ellenségkép kiváló összetartó erő lehet. Ez a mi nagy bajunk, hogy nekik ma is szükségük van ellenségképre, ezért igyekeznek kilúgozni minket azokból a közös történelmi eseményekből is, amelyekben pedig ugyanazokért a célokért küzdöttünk. Ha mi, magyarok nem élnénk Romániában, akkor feltehetőleg ugyanúgy nem törődnének velünk, mint más néppelkke, akikkel konfliktusaik voltak a múltban, de akik ma már nem élnek Romániában. De mivel mi vagyunk még itt, ráadásul sok esetben az ővéktől elütő érdekeink is vannak, amelyknek még hangot is adunk, ezért kézenfekvő megoldás számukra az, hogy ránk fogják nyomorúságaikat, egyúttal pedig megfosztanának a minket is megillető történelmi dicsőségektől. Legújabban a Temesváron kirobbant forradalométól.

Huszonkét év nem olyan hosszú idő, hogy ne emlékeznénk már arra, hogy mi és hogyan történt 1989-ben. Azok is nagyon könnyen felidézhetik az akkori eseményeket, akik most törvénnyel próbálnak változtatni az emberek tudatába égett történelmi igazságon. A tények megváltoztatásának szándéka általában valamilyen frusztrációból fakad, és a történelem tekintetében a népnemzeti románoknak lenne is okuk erre, ők azonban ostobaságuk és fanatizmusuk miatt képtelenek saját sorsukkal őszintén szembenézve kutatni a múltjukat, így azt sem tudják tényként elfogadni, hogy a 89-es forradalmat a román nép nem a magyarok nélkül robbantotta ki. Ezért most belerángatják egy politikai, ideológiai játékba azokat, akiknek volt merszük fellépni Jászvásáron a diktatúra ellen. És így válnak a mában, ha nem is ellenségekké, de ellenfelekké az egykori eszmetársak, az életüket a szabadságért kockára tevő hősök.

Egy forradalom feltételez egy többé-kevésbé erőszakos tömegmegmozdulást. Romániában nem a jászvásári röpiratkészítőkért, hanem a temesvári református lelkészt fenyegető retorziók elleni tiltakozásként mozdult meg a nép. Ez volt az a pillanat, amikor az emberek már nem bírták magukba fojtani szenvedéseiket, hanem félelmüket legyőzve kritikus tömeggé egyesültek, és ezzel elindították azt a folyamatot, ami a diktatúra bukásához vezetett. A Temesváron kirobbant forradalom nem egy személy, vagy egy csoport haditette volt, bár szükség volt a bátorságnak és az elszántságnak a jeleire ahhoz, hogy az emberek félelme kétségbeesett erővé változzon, hanem azoké a románoké, magyaroké, németeké, szerbeké, cigányoké, akik tömegesen az utcára vonultak. Ezt a közös, a szabadságot elemi erővel kívánó eufórikus érzést, a Temesvárról kiinduló, és az egész országot megmozdító, diktatúra-ellenes közösségformáló eseményt és élményt akarják most valakik letagadni és letagadtatni egy egész néppel pusztán azért, mert frusztrációjuk és legönösebb érdekeik erősebbek igazságérzetüknél és a nyilvánvaló tények tiszteleténél.

A történelmi tények kezelésében a román történetírást mindig is egyfajta felületesség jellemezte, különösen ami a magyar vonatkozású történelmi eseményeket, személyeket illeti. Nagyvonalúan kifelejtik, vagy csak lábjegyeztben említik a román történelemkönyvekben Bethlen Gábort, a Rákóczyakat, a Báthoryakat stb., mert Erdély történetét nem tudják felfűzni egy dominánsan román narratívába. Továbbá a románok által írt történelemben a magyaroknak általában a negatív szerep jut, de a 89-es forradalom azon kevés közös ügyek egyike, amikor ők és mi a szó legtisztább értelmében vett testvérként küzdöttünk ki magunknak valamit. De sokukba éppen a történelem rögzítette a magyart mint ellenségképet, megint sokaknak valószinűleg nem áll érdekükben a testvériség üzenetét hordozó történelmi tényeket makulátlanul hagyni a román köztudatban. Nem új és váratlan tapasztaltunk ez; hogy csak egy példát említsek, az 1848-49-es forradalom vonatkozásában is sokkal megbecsültebb a románok szemében a magyarok ellen harcoló Avram Iancu, mint a magyarokkal a megegyezést, a közös célok melletti kiállást szorgalmazó Nicolae Bălcescu. Nekünk, kisebbségben élő magyaroknak viszont érdekünk az, hogy a testvériség üzenetét hordozó történelmi események köztudatba kerüljenek és ott maradjanak. Törekedhetünk is erre történelemhamisítás nélkül. Viszont a román történelemmódosító szándékok intsenek arra, hogy még jobban vigyázzunk mindarra, amire kisebbségként amúgy is fokozottan vigyáznunk kell: az életünkre, a becsületünkre, az anyagi javainkra. És persze a múltunkra is.