Megy a kavarás a nagyváradi Szigligeti Színháznál. Valaki, vagy valakik erősen elkezdték fúrni Szabó K. István művészeti igazgatót. Olyannyira, hogy a srác bepipult, és ezt most már előttem, az újságíró előtt sem titkolja. Igaz, ebben az őszinteségben egyéni érdek is vezette, hiszen tőlem akarta megtudni, hogy valóban én vagyok-e az egyik szarkeverő.

Merthogy most az a történet járja át szép váradi színházunk falait, meg mindenféle kocsmák füstös levegőjét, hogy én terjesztem róla azt, hogy szapulja a saját főnökét, aki Czvikker Katalin. A fáma szerint a Liliomfi budapesti bemutatójáról hazafelé jövet egy színészekkel teli buszon fennhangon éppen arról beszélgettünk, hogy Czvikker Katalin mennyire így meg úgy. És nem elég, hogy ő fülek hallatára öklendezi fel lelkének sötét bugyraiból az Isten áldását nem bíró érzeményeket és gondolatokat, de ezt én azóta még úton-módon terjesztem is róla.

Ez a történet annyira hihető, ráadásul Szabó K. bűne annyira több forrásból megerősítést nyert Sorbán Attila a színház arculatösszefogója számára, hogy neki is látott a művészeti igazgató  megleckéztetéséhez: egy telefon itt, egy intézkedés ott, oszt hátha síri csend veszi körül Szabó K.-t a sajtóban. Közben meg etikai kódexekre hivatkozik. Többet is ismer ezekből, de kizárólag csak  azokat, melyek a pletykák alapján történő intézkedésekre vonatkozóan még csak utalásokat sem tartalmaznak.

Hogy ki terjeszti azt, hogy én terjesztem azt, hogy Szabó K. mit és hogyan terjeszt, arra még nem derült fény, és valószínűleg nem is fog, legfőképpen azért nem, mert a művészeti vezető nem egy Sherlock Holmes szintű nyomozó. Mert képzeljük csak el a pengeelméjű detektívet, aki úgy próbálna egy ügyet felgöngyölíteni, hogy odaáll a gyanús elemek elé és nekik szegezi a kérdést: „Te vagy a gyilkos, vagy más?” Merthogy Szabó K. pont így csinálja, odaáll az ember elé és kérdezi: te fúrsz, vagy nem te fúrsz? Szimpatikus ez a nyílt, igazságbajnok hozzáállás, de meglehetősen furcsa is, hogy egy rendező, emberi élethelyzetek ismerője, tanulmányozója ilyen naiv helyzetbe hozza elsősorban önmagát, elvégre ki az a hátulról machináló rosszakaró, aki csak úgy elismerné: „na jó, ha már így megkérdezted, akkor elmondom, hogy én vagyok az a gané, aki ki akarlak csinálni.”  Hiába, ilyenek ezek a művészek, jobban értenek az előállított élethelyzetekhez mint a valódiakhoz, de ezt el kell nézni nekik. Én biztos, hogy nem haragszom rá, már csak azért sem mert legalább megtudtam, hogy milyen pletykákat terjesztek. Az viszont már nem biztos, hogy más is ilyen engedékeny, mint én…

Szabó K. Istvánnak azzal kellene foglalkoznia, hogy minőségi színházat csináljon végre Nagyváradon, nem pedig állandóan a háta mögé néznie, hogy abban a pillanatban éppen ki akarja leszúrni. Akik azért vannak odatéve, hogy a színház érdekeit védelmezzék, azoknak a feladata lenne  biztosítani a művészeti vezetőnek azt, hogy a saját munkáját végezhesse, ne pedig a szennyessel foglalkozzon. De ez most nem így történik, és tartok attól, hogy Szabó K. meg fogja ütni a bokáját Váradon. Túl sok és túl sokrétű érdekhalmaz csomósodik az immár magyar váradi színház körül, hogy abban pusztán csak művészi munka folyhasson, ahogy azt Szabó K. szeretné. A magyar színház politikai célokat szolgál (jelenleg még biztosan), a politikának pedig más mércéje és más célja van, mint a művészetnek. Amennyire én látom, Szabó K. vagy nem érzékeli, vagy nem akarja tudomásul venni ezt a különbséget. Ebből lesz aztán a jelenet. Egy kivégzéshez.