Elolvastam ezt:

 Most mondanám, hogy bár ne tettem volna, de ez nem lenne igaz, mert számos érdekességet tudtam meg a Tőkés családról. Az már az én finomkodó mimózalelkem nyomora, hogy olvasás közben úgy éreztem magam, mint egy pletykás szomszéd, aki a falon keresztül hallgatja ki azt, hogy mi történik a másik lakásban. Bár igaz, ez a hasonlat ezúttal nem állja meg egészen a helyét, hiszen valaki, Andrassew Iván, és az ő háta mögött álló valakik előzékenyen rendelkezésünkre bocsátottak egy szépen összeállított dokumentációt Tőkés László viselt dolgairól, úgyhogy a kíváncsiaknak hallgatózniuk sem kell. Én is úgy érezhettem magam, mint egy magas rangú szekustiszt, akinek a besúgók szállítják az infókat. És mivel a szeku nagyon jól tudta, hogy minden adat jól jöhet a megfigyelt személyről, így ebben a kompilációban is békésen megférnek egymás mellett Tőkés közéleti szerepvállalásának kulisszatitkai és a családi élet legintimebb részének aprólékos megjelenítései.

Andrassew könyvében többször is gunyorosan szól Tőkés üldözési mániájáról, meg arról, hogy még a feleségével kapcsolatban is sötét erők összejátszását emlegeti. Tőkésnek ezt a paranoid lelki beállítottságát Andrassew érvként használja fel ellene, sőt, állítása szerint még könyvének megírásához is ez a kifejezés adta meg az ösztönzést, csakhogy a kezemben tartott könyv a legegyértelműbb bizonyítéka annak, hogy a Tőkés által untig emlegetett sötét erők igenis léteznek és nagyon is aktívak. Mert egy ilyen könyvet csak sötét lelkületű, sötét szándékú erők készíthettek el, függetlenül attól, hogy ki a kötet főhőse.

A kísértésben a legbotrányosabb az, hogy ebben a kontextusban senkit nem érdekel egy asszony, és gyermekeinek a szenvedése. Itt nincs szó sem jóérzésről, sem önérzetes felháborodásról, de szó van szemforgatásról, a család értékeinek paravánként való felhasználásról, mert alaposan és tudatosan megkomponált stratégiát alkalmazva akarják leradírozni Tőkést a politikai porondról. Ha ez sikerül, akkor a könyv kiagyalóit a továbbiakban ugyanúgy nem fogja érdekelni az, hogy mit csinál Tőkés a (volt) feleségével és gyerekeivel, mint ahogy az elmúlt húsz évben sem érdekelte őket. Ha a politikai célkitűzés megvalósul, akkor Tőkés otthon megint azt terrorizálhat, akit akar, akkor ismét aktuálissá válnak a jól ismert szlogenek: »a magánélet szentsége! A magánélethez való jog!« és a többi, és a többi. A könyvben közölt dokumentumok szerint a Tőkés családban zajló konfliktusok szinte már a rendszerváltás óta elkezdődtek (legalábbis Joó Edith elmondásai szerint). Tőkés László tíz évig volt az RMDSZ tiszteletbeli elnöke, ezalatt az idő alatt valahogy senki sem akart tudni Tőkésné és a Tőkés gyerekek családi problémáiról, de azután se kapargatták nagyon a kérdést, mert Tőkés jól jött még politikailag, például a 2009-es EP-választásokon. Tőkést most, a 2012-es önkormányzati választásokon kell kikészíteni. Ha ehhez a politikai ellenfél mellett egy asszony és három gyerek nyilvános meghurcolására van szükség, hát Andrassew kísértése azt is bevállalja.

A Joó Edith levele kapcsán 2009-ben kirobbant botrány után hetekig, sőt, ha emlékezetem nem csal, hónapokig kapacitáltam az asszonyt, hogy szólaljon meg, öntsön tiszta vizet a pohárba, mert ezt követelte akkor az igazság és a méltányosság. De ő nem állt kötélnek. Nem szólalt meg akkor, amikor még minden jóérzésű ember mellé állt volna, hiszen akkor az ő személyét érte nyilvános támadás, ehelyett az elképzelhető legrosszabb, mondhatni kompromittáló megoldást választotta: évekig várt, majd kiszolgáltatta a saját és gyermekei szenvedéseit Andrassewnek és egy pártnak, amely kampánycélokra használja fel a család belső szennyesét. Ugyanis a könyvben több olyan családi dokumentum van, amit netről nem lehet beszerezni, azokat csak Tőkéstől, vagy Joó Edithtől, illetve az ő környezetükből kaphatta meg a szerző. Gondolom, nem kell magyarázni, miért nem Tőkés adta át azokat a dokumentumokat… Nem a méltányosság, hanem a bosszúállás, annak is a legkicsinyesebb formája vezette Joó Edithet, amikor Tőkés László legádázabb ellenségeinek a segítségével ütött rajta ott, ahol az neki a legjobban fáj: politikai karrierjén. A demokratikus politika egyébként már csak ilyen, egy közéleti személynek fel kell készülnie arra, hogy kikezdik politikusi karrierjét, Tőkés László pedig amúgy is egy olyan ember, aki szinte mindenkibe belerúg pusztán a rúgás öröméért, úgyhogy nem kell meglepődni azon, ha akadnak olyanok, akik visszarúgnak, de hogy valakik egy anya és gyermekei családi titkait használják fel pajzsként a politikai ellenféllel folytatott, politikai célokat szolgáló harcban, ez már erős! A Tőkés gyerekek bármilyen, akár a legcsekélyebb szintű belekeverése is ebbe a történetbe olyan szintű aljasságról árulkodik, hogy ezzel összehasonlítva Tőkés László legtöbb sok idegesítő mániája bohókás kirohanásnak tűnik. Hiszen gondoljuk csak el: ez a könyv lehet, hogy árt Tőkés Lászlónak, de az is lehet, hogy nem; lehet, hogy használ az RMDSZ-nek, de az is lehet, hogy nem, de az biztos, hogy kiszolgáltatja a nép szájának a Tőkés gyerekeket és ezzel mindenképpen árt nekik. Az erkölcsi mérce hiányára, avagy mellőzésére vall a következő ellentmondás is: a könyvben idézik Joó Edithnek Tőkéshez írott egyik levelét, amelyben a feleség azt nehezményezi, hogy a férj a neki írt leveleket elküldi a gyerekeknek is. Joó Edith szerint ez azért nem helyes, mert a gyerekek nem tudják megoldani az ő konfliktusukat. Na de akkor Andrassew, a könyv szerzője, vagy én, e könyv olvasója meg tudjuk?

Az igaz, hogy a kísértésben sok minden van, ami annyira Tőkés Lászlóra vall, hogy azt tagadni sem érdemes. Például Tőkés írásban kommunikál saját családjával, a házirendet is írásban rögzíti, és annak be nem tartásért pénzmegvonással riogat. Olyanokat követel a gyerekektől, hogy feküdjenek le korán, egyenek otthon és rendszeresen, járjanak templomba, kulturális eseményekre, olvassanak hetente 100 oldalnyi prózát, és hét verset. De van ilyen követelése is: Édesanya főztjét becsüljétek meg. Valóban. Tőkés László otthon is utasít, kioktat, parancsol, aztán csodálkozik, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogyan szeretné. Vagyis a családban is éppen úgy viselkedik, mint a politikában, ahol kijelenti, hogy legyen autonómia, antikommunizmus, és utána kikéri magának, hogy még sincs úgy, ahogy ő mondja. Az meg se fordul a fejében, hogy a célok eléréséhez használt eszközökön kellene változtatni, és nem papíron rögzített kinyilatkoztatásokkal kell irányítani egy családot, egyházkerületet, pártot, nemzeti közösséget. Pedig írásos kinyilatkoztatások helyett lehet, hogy jobb lett volna az egész családnak, ha elmentek volna együtt a mekibe hamburgert enni, s meghallgatták volna egymás sztorijait, és legalább addig az ideig félretette volna Tőkés a nemzetmentés felette terhes gondjait.
De lám, mit tesz velem is e könyv: kísértésbe visz, hiszen tanácsokat osztogatok arról, hogyan kellene bánjon Tőkés a családjával. De az én dolgom ez!? Olvasó, a te dolgod ez!? Ha a kísértés valamennyire is tisztességes szándékkal íródott volna, akkor ezt a kérdést kellett volna felébressze bennünk: miben tudnék én segíteni a Tőkés gyerekeknek, vagy Joó Edithnek, hogy szenvedésüket enyhítsem? De természetesen nem ezt a kérdést teszi fel, hanem a következőt: a könyv elolvasása után kire szavazol? És a választ, legnagyobb megdöbbenésemre én, a papoló adom meg!

Hiszen miután a könyv végigvezet minket a Tőkés család legbelsőbb titkain, majd a családi botrányok részletes tárgyalásához viszonyítva sommásan érinti Tőkés közéleti melléfogásait is, jön a végkövetkeztetés, egy kontextusától tökéletesen megfosztott blogbejegyzés, amelynek Andrassew még az eredeti címét is meghagyta: »Miért sikeres Bihar megyében az RMDSZ?«  Őrület!  Ennél pártcélokat szolgálóbb lezárását egy olyan könyvnek, amely egy család belső szennyesét teríti ki, elképzelni sem lehetne. És teszi ezt Andrassew úgy, hogy nem is ő nyilatkozik meg, hanem úgymond egy véletlenül talált bejegyzést idéz könyvének lezárásához. Bravó! És hogy mindez ne legyen nyilvánvaló a naivak számára, a bevezetésben azért eszmefuttat valamit Orbán Viktorról, a magyarországi elnökválasztásról, hogy azt a képzetet keltse, hogy ha ennek a könyvnek vannak is politikai inditóokai, azok Magyarországon és nem Romániában keresendők. Még egyszer bravó!

Andrassew szándéka ellenére nem az elvetemült szörnyeteget, hanem egy szándékai miatt nem megróható, de azokat a szándékokat rossz eszközökkel megvalósítani akaró embert rajzol elénk. Azok után, hogy Andrassew Iván kereken száz oldalon keresztül erkölcsi pornót játszik a Tőkés család magánéletével, már nem hatnak meg Tőkés közéleti szerepvállalásának leleplezései. Meg kellene rökönyödnünk azon, hogy Tőkés az esztergomi önkormányzathoz fordul anyagi támogatásért (ha ez törtvénytelen igény volt, az esztergomi önkormányzat miért szavazta meg a kérést?), és el kellene borzadnunk a nagy pénzsikkasztási leleplezés ügyében, amelyik arról szólt, hogy Tőkés és a KREK romániai református templomok, tanügyi, szociális intézmények felújítására kérték forrásokat, csak nem szakszerű módon számolták el a támogatás egy részével, és az ebből származó hiány a KREK-et terheli. Egy magyarországi olvasót lehet, hogy felháborít az, hogy a magyar adófizetők pénzét román (!!!) templomok felújítására fordítják, de én valahogy nem tudok lázongani emiatt. Ha pedig azt a 25 millió forint hiányt, amiről a KREK-nek nem sikerült rendesen elszámolnia, vissza is kellett fizetni, a (félreértések elkerülése végett: ez normális is!), akkor szintúgy nem látom, hol itt az oltári nagy tőkési biznisz. A valóban nagy durranás az lett volna, ha Andrassew kinyomozza, hogy a szerződésben vállalt infrastrukturális beruházások nem készültek el. Az is furcsa, hogy a száraz, gazdasági, pénzviteli adatokat ellenőrző, és a véleményt összegző Észrevételek című jelentésben gazdasági, pénzügyi, könyvviteli megállapítások mellett, sőt, olykor helyett, ironikus megfogalmazások és politikai ítéletek olvashatók.

Aztán ott van a Tőkés László szekusmúltját firtató, legvékonyabb fejezet, amelyben három dokumentumot közöl a szerző, igaz, ezek közül kettőből az olvasható ki, hogy Tőkés az államrend ellen berzenkedett, amiért ezekkel a nyilatkozatokkal kell úgymond vezekelnie. Szóval ezek a dokumentumok közvetett módon Tőkés bátorságát, hősiességét bizonyítják (az Ellenpontos szerepvállalással például). Egyedül a harmadik dokumentum aggályos. Ha Andrassew nem hazafiasan, de komolyan űzné az újságírói mesterséget, akkor ezen a vonalon kutakodott volna erősen, csak persze akkor nem készült volna el időben, azaz kampányidőszakra a könyv. Vagy lehet, hogy már tudta, hogy több ilyen jellegű dokumentumot amúgy sem találna. Az már csak hab a tortán, hogy a függelékben a román sajtóból idéz Andrassew. Ez a rész is a magyarországi olvasónak készülhetett, mert ha neki lett volna fogalma arról, hogy az erdélyi magyarok szemében mennyire hiteles a román nyelvű sajtó általában, akkor esze ágában sem lett volna ezeket a szövegeket beaplikálni a könyvébe. Erdélyi magyar ember szemében ugyanis a román sajtóra való hivatkozás a hivatkozó hitelességét csorbítja, nem azét a személyét, akit a román sajtó úgymond leleplez. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a cikkeket jegyző Georgiana Anghel, aki nyilvánosságra hozta, ha úgy tetszik, leleplezte Tőkés és Pálfi Noémi viszonyát, cikkeinek megírásakor tőlem kérdezgette, hogy ki az a nő, hogy néz ki, mivel foglalkozik, én meg, nem sejtve milyen cikkekhez is kellenek neki az infók, elmondtam, amit tudtam. Vagyis a román kollégának fogalma sem volt a szereplőről. Ő már a házasságtörésről szóló, valakiktől készen kapott sztorira húzogatta rá a valóság elemeit.

Lehetne most idézni a krisztusi mondást: az vesse rá a bűnösre az első követ (esetünkben Tőkésre), aki bűntelen közülünk, de ilyenformán soha ember fia nem ítélhetne meg senkit. Mivel én nem vagyok jó keresztény, ezért nem feltétlenül tartom az emberi világban működőképesnek azt az alapállást, hogy soha senki nem ítélhet meg senkit, ezért némiképp kiegészíteném az eredeti gondolatot úgy, hogy vigyázzunk arra, mikor, hogyan dobjuk rá a követ a bűnösre, és miért, továbbá milyen az a kő amivel meghajigáljuk a vétkest. Mert hogy mi, kődobálók is bűnösek vagyunk, az nyilvánvaló, ezért könnyen megtörténhet az, hogy az ítélet, azaz a kődobás nem jogos büntetés, hanem maga is bűnös tett lesz. Márpedig Andressew könyve ez utóbbi kategóriába tartozik. A kísértéssel nem jogosan büntetni, hanem az ítélet örve alatt gyilkolni akart, ezért kövek helyett a gyermekek szenvedéseinek szikláival próbálta agyonlapítani Tőkés Lászlót, így változtatva át bűnösből áldozattá őt. És hogy ki az a valaki, aki Andrassew Iván kísértésének megjelénését szorgalmazta, vagy legalábbis nagyon örült e könyv megszületésének, arra is van egy tippem. Olvassák el a Miért sikeres Bihar megyében az RMDSZ? című blogbejegyzésem Andrassew által nem idézett, első részét is. A kísértés képe így lesz kerek.