A nagyváradi Szent László Napok sikere bizonyítja, hogy ha van elég pénz igényes előadókat meghívni, és van lelkesedés a szervezők részéről, akkor az álmos Nagyváradot is fel lehet ébreszteni provinciális önelégültségéből. Pedig mi, váradi magyarok különösen szkeptikusok vagyunk az effajta dzsemborik tekintetében, mert jól ismerjük a Varadinum több mint húsz éves történetét, ami arról szól, hogyan lehet egy jó kezdeményezést elbutítani, rutinszerű, amatőr, magamutogató rendezvénysorozattá degradálni. De vigyázat, a Szent László Napok is bármikor elvaradinumosodhat! És ezt nem azért mondom, mert ünnepet akarok rontani, hanem azért, mert ennek a veszélynek a csírái már most, az első Szent László Napokon érzékelhetőek voltak.

A Varadinum minőségi romlását három jelenség okozta. Az első, ami minden nagyszabású rendezvényt tönkretesz, az a pénzhiány. A Szent László Napok is el fog laposodni, ha nem jönnek a pályázati pénzek, a szponzorok és ilyen-olyan támogatók adományai. Amíg a politikai hátszél megvan, addig a fesztivál pénzügyi oldala is nagyjából biztosítva lesz. De ha van pénz, akkor jönnek a politikusok meg a civilek.
Minden tömegrendezvény valóságos kincsesbánya a politikusok számára ahhoz, hogy egy kis politikai tőkét gyűjtsenek maguknak. A Varadinum vesztét is részben a politikai rátelepedés okozta, és erre a sorsra juthat a Szent László Napok is, főleg azok után, hogy mintegy harmincezres tömeget sikerült már elsőre megmozgatnia. Szerencsére a Szent László Napok, a pártkongresszusra emlékeztető megnyitót leszámítva, amit eleve azért találták ki, hogy a jónép megkapja a szükséges politikai útravalót, tényleg nem a politikáról szólt, de még így is  politikai sugárveszély fenyegette a rendezvényeket Tőkés László személyében, aki ahol csak megjelent, lehetőleg osztotta is az igeológiát  megmaradásról, magyarságtudatról, múlt megtartó erejéről, stb., stb. Márpedig a szónoklatok akkor is visszásan hatnak egy szórakoztatónak kikiáltott fesztiválon, ha a hallgatóság maximálisan egyetért az elhangzó politikai diskurzussal.

Mivel a fesztivált egy politikai oldal szervezte meg, ezért folyamatos a veszély, hogy a valódi szórakoztatás helyett az ideológiai indoktrináció felé hajlik el az eseménysorozat. Már most is lehetett ilyesmit tapasztalni például a hun-magyar rokonságot firtató könyvbemutatón. Egy szórakoztatónak szánt fesztiválon úgy illik, hogy az alapvetően a szórakoztató események domináljanak, melyekkel nem mellesleg ideológiai célkitűzéseket is teljesíteni lehet. A Szent László Napok vonatkozásában a hagyományőrzést, a konzervatív értékek felmutatását kellő módon és mértékben szolgálták a kézműves vásárok, a meseszekerek, a főzőversenyek, vagyis a valóban szórakoztató események, míg a könyvbemutatók, a konferenciák, tudományos találkozók nem szórakoztató fesztiválra valók. Például egy könyvbemutató akkor sem szórakoztató esemény, ha a Star Wars képes albumot mutatják be,  hacsak az eseményen nem lehet lézerkardozni Darth Waderrel. Egyébként meg a Varadinum is a dömpinggé duzzasztott könyvbemutatókba, konferenciákba, találkozókba fulladt bele.

A másik veszélyforrást  – ad absurdum – maguk a váradiak jelentik a Szent László Napokra. Na, nem a közönség, amelyik az igényes produkciókra mindig vevő, hanem azok az emberek, akik szeretik önéletrajzukat azzal gyarapítani, hogy különféle fesztiválokon lépnek fel, vagy ezeken szerveznek eseményeket. A Varadinum lepusztulásának harmadik fő oka az, hogy a helyi civil szervezetek könyököltek azért, hogy a fesztivál keretében valamilyen tevékenységet mutassanak fel, mintegy önigazolásképpen, mert amúgy egész évben nem csinálnak semmit, vagy pedig éppen azért, mert minden második nap szerveznek valami aranyos kis apróságot, és hát hogy venné az ki magát, ha pont egy jelentős helyi fesztivál keretében nem szerveznének egy újabb pofás kis apróságot. Őszintén meg kell válaszolni a kérdést, hogy mi az igazi cél: vagy az, hogy egy fesztivál keretében mutatkozzanak meg egymásnak a váradiak, vagy pedig az, hogy megmutassanak valamit a váradiaknak. Ha a cél mindkettő egyszerre, az felhígulást és karaktervesztést fog eredményezni, ha az előbbi, akkor jön az elvaradinumosodás. Ti. tanácsos belátni azt, hogy az a puszta tény, hogy valaki váradi, még nem elégséges indok arra, hogy egy fesztiválon szerepet kapjon. Már csak azért sem, mert mi, váradiak az év minden napján látjuk egymást, tehát nem kell külön fesztivált szervezni ahhoz, hogy produkcióinkat megmutogassuk egymásnak. A  Varadinum eseményeinek túlnyomó többsége, sőt, akár minden egyes eseménye, megrendezhető lenne az év bármelyik napján, holott egy fesztivál lényege éppen az, hogy kiszakít a mindennapokból, és valami olyasmit mutat fel, amit nem lehet az év minden napján megtapasztalni. A Varadinum kudarcát is ez jelentette: a váradiak egymás vállát veregették barátságos, de többnyire középszerű rendezvényeikkel, és nem vállalták fel azt, hogy valami igazán különlegeset, izgalmasat nyújtsanak a váradiaknak. Rúzsa Magdi és a Csík zenekar sem váradiak, de azáltal, hogy itt, Váradon nyújtottak felejthetetlen élményt a helyi közösségnek, ezáltal fellépésük  sokkal inkább a város történetének a részévé vált, mint a több tucatnyi váradi szerveződés és felejthető rendezvényeik.

Egy jó fesztivál legfőbb garanciája a minőség és a kevesebb néha (mindig) több elvének alkalmazása. Ha a Szent László Napok szervezői figyelembe veszik ezeket az elveket, és meg tudják oldani azt, hogy a politikum és a helyi civil szféra ne telepedjen rá a rendezvényre, azaz hogy mindkét szegmens csak annyiban vegyen részt az eseményekben, amennyi a fesztivál minőségének javítását, nem pedig annak felhigítását okozza, akkor a Szent László Napoknak olyan jövője lehet, mint amilyet a jelene alapján megérdemel.

A végére hagytam egy személyes élményemet, ami talán kevesebb szóval is többet mond arról, amit fentebb hosszasan fejtegettem. Vasárnap este van: a Szent László templomban vagyok, a helyi fiatal muzsikusok komolyzenei koncertjén. Nem túl nagy érdeklődéssel hallgatom az ifjak produkcióját, de nem azért mert nem jó az, amit csinálnak, hanem mert már sokszor hallottam őket korábban, és még fogom is hallani őket elégszer a közeljövőben is. Egyre másra lépnek színre az előadók, és egy adott pillanatban közönség elé áll egy harmadik osztályos leányka, és belekezd egy egyszerű zongoradarabba. Miközben szól a gyermek aranyos, félszeg játéka, hirtelen az agyamba villan a gondolat, hogy most ugyanannak a fesztiválnak az egyik eseményén hallgatom e bájos klimpírozást, melynek keretében egy óra múlva Magyarország, és talán a Kárpát-medence egyik vezető népzenei együttese fog fellépni a magyar könnyűzenei élet jelenleg tán két legjelentősebb előadójával. És ekkor hirtelen azt éreztem, hogy nem a Szent László Napokon, hanem a Varadinumon vagyok. Ki is jöttem a templomból gyorsan.