Gabriela Vrânceanu Firea, Mircea Geoană, Ecaterina Andronescu. Mi a közös bennük? Az, hogy mindahányan a Párt hithű katonái, akik abban szereztek maguknak érdemeket, hogy híven teljesítették az utasításokat, amit aztán a Párt (többek között) magas állami kitüntetéssel hálált meg nekik. Újabban az is összeköti ezeket az embereket, hogy ők lettek hivatottak dönteni arról, hogy visszavonják Tőkés Lászlótól a Románia Csillaga érdemrendet, azt az állami kitüntetést, amelynek ők is birtokosai. Vagyis azok az emberek döntenek arról, hogy a visszavonják a forradalomban elévülhetetlen érdemeket szerzett embertől az ezért a hősiességért kapott elismerést, akik, ha rajtuk múlott volna, legszívesebben meghiúsították volna a 89-es forradalmat. Mert nekik néminemű – de csak néminemű – veszteségük mégiscsak származott abból, hogy rendszerváltás történt, hiszen így időről-időre kénytelenek átadni a hatalmat másoknak is, nem teljhatalmú urai ma már egy ország vagyonának és lakosságának, mint voltak 1989 előtt.

Másfelől pedig ma már Magyarország és Románia is az Európai Unió, valamint a NATO tagja, tehát a jelenlegi geopolitikai pillanatban a politikai katonai szövetség a lehető legszorosabb a két ország között. Ilyen helyzetben Tőkés László vádhatalmi státuszra vonatkozó javaslata egy megkésett, már-már fölösleges elképzelésnek tűnik, merthogy az erdélyi magyarság ügyét nem külpolitikai és geostratégiai szinten, hanem elsősorban a jog, és főként a mentalitások szintjén kellene kezelni. E megállapítás igazságát látszik alátámasztani az az általános hisztéria is, amit Tőkés László tusnádfürdői javaslata keltett a román közéletben, ugyanakkor a beszéd és az azt követő romániai politikai megnyilvánulások, akciók, és maga a visszavonási hercehurca a mai romániai társadalmat megbéklyózó félelmeknek és frusztrációknak pontos látleletei is. Tőkés László nyilatkozatai az erdélyi magyarok asszimilációról, lélekszámfogyásról, jogfosztottságról szóló félelmeit tükrözik, míg a román politikusok nem tudnak megszabadulni az ún. Erdély fóbiától, attól az irracionális félelemtől, hogy a magyarok egyszerűen elveszik tőlük az egész Romániának magasabb értelmet és értéket adó Erdélyt.

A hisztériakeltésben Traian Băsescu államfő is szerepet vállalt, amikor nem átallott megfenyegetni Magyarországot, míg a kormányon lévő PSD Corina Creţun és hasonszőrű senkiken keresztül próbálja elérni azt, hogy Tőkés Lászlótól vonják vissza a Románia Csillaga érdemrendet. Persze a román közgondolkozásban rendkívül fájó pont az, hogy állami szinten ismerték el Tőkés László érdemeit, amit most orvosolni is kíván a PSD, de alkalomadtán történelemhamisításhoz is folyamodnak, és mint tudjuk, erre a román történetírásban mindig adva van az alkalom. Emlékezzünk csak arra, hogy még a forradalom kitörésének a történetét is megpróbálták egyesek meghamisítani, amikor nem is oly rég bedobták a köztudatba azt a gondolatot, hogy a romániai forradalom tulajdonképpen nem is Temesváron, hanem valamivel korábban Jászvásáron robbant ki.

A hisztéria és a zavarkeltés tulajdonképpen érthető, elvégre azt maguk a visszavonók, meg televíziós csahosaik is elismerik, hogy jogi úton nem tudnak elégtételt venni Tőkés Lászlón, hiszen ő az ország egyetlen törvényét sem sértette meg azáltal, hogy nyilatkozgat. Így nem marad más eszközük, mint a szimbolikus politika téren támadni Tőkés Lászlót, akinek azt vetik a szemére, hogy az egységes román nemzetállam feldarabolását akarja elérni, és hogy Magyarország protekturátusává akarja változtatni Erdélyt. Vagyis tudatosan összekeverik az autonómiát a függetlenséggel, a védhatalmi státuszt a protektorátussal, és persze ezt a fogalmi káoszt a Románia Csillaga (úgynevezett) becsületbíróságának sem állt érdekében tisztázni. Talán ezért sem volt abban a bizottságban egyetlen magyarul tudó ember sem, aki eredetiben meghallgatta volna az inkriminált nyilatkozatot, mint ahogy feltehetőleg nemzetközi jogász sem volt köztük, aki becsülettel elmagyarázta volna annak a becsületbíróságnak, mi a különbség a védhatalmi státusz és a protektorátus között. Mert nem az igazságtétel a cél, hanem a politikai nyereségszerzés. És amennyire a romániai közéletet és mentalitást ismerem, ezzel a húzással biztos szerzett is néhány új hívet magának a PSD, ami nagyon jól jöhet majd nekik a PNL-vel való, egyre inkább közelgő szakításkor. Csakhogy a magyar kártya a PNL-nek is egyik kedvelt játékszere, és sajnos számíthatunk is arra, hogy az USL felbomlásának időszakában a két párt egymásra rálicitálva fog egyre erőteljesebben magyarellenes retorikát és politikát alkalmazni, mert csak az a párt kerülhet ki győztesen az acsarkodásból, amelyik a saját stabil szavazótábora mellé minél több új hívet tud felsorakoztatni.

Mindezt figyelembe véve talán tényleg védhatalmi státuszra lenne szükségünk, de lehet, hogy ennél is nagyobb szükségünk lenne arra, hogy mi, erdélyi emberek, románok és magyarok, kilépjünk abból a párhuzamos világból, amelyben hosszú ideje éldegélünk egymás mellett. Habár maga a párhuzamos világ nem is annyira ördögtől való dolog, hiszen akár a békés együttélés előfeltétele is lehetne, ha a két közösség valamivel többet tudna egymásról, mint amennyit manapság tud és tudni hajlandó. Mert ez a tudatlanság azzal a meglehetősen nagy hátránnyal jár, hogy mindkét közösség tagjai sokkal fogékonyabbak a másik közösséget feketítő propagandára. Tulajdonképpen a gyűlöletkeltés ellen kell védhatalmi státuszt nyernünk, ezt azonban sem az Unió sem Magyarország nem biztosíthatja nekünk, ezt a védelmi rendszert nekünk magunknak, erdélyi magyaroknak és románoknak kell kialakítanunk magunknak, sőt, egymás számára, a politikai erők ellenében.