Orbán Viktor tusványosi beszéde a legjelentősebb politikai paradigmaváltást jelzi előre az 1989-es fordulat óta. A miniszterelnök az új szemlélet kialakulásának kiindulópontját a 2008-as gazdasági világválságba helyezte, ami szerinte legalább akkora horderejű világtörténelmi esemény, mint az első és a második világháború lezárása vagy a1989-es rendszerváltás volt. Erre a gondolatra azért volt szüksége, hogy az általa felvázolt új paradigmának ideológiai, politikai, történeti alapot teremtsen, és mintegy ráfogja a gazdasági világválságra azt, hogy miatta vált szükségessé leszámolni a liberális államszervezéssel.

A liberális demokrácia elleni támadásának másik eszközeként a miniszterelnök beszédében szembeállította a liberális államot a munka alapú állammal, mintha a kettő szükségszerűen ellentmondana egymásnak és kölcsönösen kizárná egymást.ráadásul ha valami atomjaira forgácsolta a társadalmat, az nem a liberális eszmerendszer volt, hanem éppen hogy a rengeteg munka, az, hogy az embereknek reggeltől estig hajtaniuk kell a megélhetésért, és a munka mellett, után már se idejük, se energiájuk nincs közösségi életet élni, részt venni a kulturális életben. Olyan ellentétet állít a tehát Orbán Viktor a liberális államberendezkedés és a munkaalapú társadalom közé, mintha legalábbis előbbiben nem dolgoznának az emberek, hanem minden polgárnak alanyi jogon osztogatnák a lottónyereményeket.

Mind egy liberális, mind pedig egy nem liberális államban alapvető fontosságú tényező az, hogy mennyire sikerül érvényt szerezni a törvényeknek, és mennyire sikerül stabil gazdasági rendszert működtetni, márpedig az elég nyugtalanító, ha Magyarország miniszterelnöke azt érzékelteti, hogy a liberális demokrácia keretein belül nem képes érvényt szerezni a jogszabályoknak, és nem képes hatékonyan irányítani a gazdasági folyamatokat, hogy aztán ezekre hivatkozva érveljen (hibásan) egy ún. illiberális rendszer bevezetése mellett. Azt még nem nagyon lehet tudni, mit jelent ez az illiberális állam, azon kívül, hogy nem liberális, na meg azon kívül, hogy Vladimir Putyint szokás illiberális vezetőnek nevezni. Ez pedig nem sok jót ígér…

A nyugati világ a liberalizmus, a konzervativizmus és a szocializmus hármas egységére épül: az első hozza magával az egyéni és közösségi szabadságjogokat, a második a hagyományos közösségek értékeit és a kereszténységet, a harmadik pedig az egyenlőséget és a társadalmi szolidaritást. A demokratikus pártoskodás abból fakad, hogy a különböző politikai erők a különböző értékcsomagokat tekintik dominánsnak a társadalomban, de ezek az értékrendek nem zárják ki egymást, és abban lényegében konszenzus van a valóban demokratikus, nem pedig árkok mélyéről önmagukra lövöldöző európai nemzetek körében, hogy mindezek az értékek együtt képezik a nyugati világ alappilléreit, és ezek bármelyikének kiiktatása nem egyszerűen egy állami berendezkedés, hanem egy világkép összeomlásához vezethet. Mindezt figyelembe véve legalább olyan visszásan hatnak Orbán Viktor liberalizmus elleni eszmefuttatásai, mint mondjuk azoknak a szélbalos politikai korrekteknek a dörgedelmei, akik megtagadnák Európától a keresztény értékrendet.

A miniszterelnök beszédében azt sugallta, hogy a liberalizmusban a nemzet nem egyéb, mint egyének puszta halmaza. Pedig ha az egyén az állam alapértéke, az még távolról sem jelenti azt, hogy az egyének nem alkothatnak egymással szolidáris közösséget, hiszen tulajdonképpen ez a lényege a szabad egyesülés jogának, a szólás szabadságának, a választás szabadságának, hogy csak hármat említsek az alapvető – liberális vétetésű – szabadságjogok közül, melyek közösséget feltételeznek. Orbán Viktor azt gondolhatja, könnyű dolga van, amikor a liberális vétetésű demokráciát pocskondiázza, mert rengeteg magyar választópolgár szemében a liberalizmus egyet jelent a rendszerváltás utáni Magyarország nem túl sikeresen ügyködő baloldali pártjaival (hogy finoman fogalmazzak), és egy sor bukott politikussal, ugyanakkor nagyon sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a nyugati világ valójában és alapvetően még mindig liberális alapelveken nyugszik. Ráadásul amit a miniszterelnök a liberális államberendezkedés alternatívájaként felvázol, az ún. illiberális, Kína, Oroszország, Törökország vagy éppen India nevével fémjelzett „sztárállamiság” nem valami bizalomgerjesztő, európai ország számára követendő példának pedig kifejezetten silány. De a példaképekről majd máskor.

Most még csak annyit, hogy nagyon merész volt a miniszterelnök, amikor kijelölte a magyar politikának ezt a pálfordulását, mert könnyen meglehet, hogy nem Magyarország kormánya fog a felvázolt paradigma mentén változni, hanem a magyar nemzet fog a tusnádfürdői beszéd hatására paradigmaváltást végrehajtani azzal, hogy megvonja kétharmados támogatását az ország sorsát az utóbbi években meghatározó Fidesztől és Orbán Viktortól. Reméljük, Magyarország miniszterelnöke az elkövetkező időszakban nem válik annyira illiberálissá, hogy ne adná meg a magyar népnek azt a szabadságot, hogy eldöntse: akarja-e 2018 után is követni őt a Tusnádfürdőn kijelölt damaszkuszi úton.