Addig nyújtózz, ameddig a takaród ér, szól a nevenincs bölcs elméssége, míg a közgazdaság-tankönyvekben axiómaként szerepel a tétel, miszerint hitel nélkül nincs fejlődés. És hogyan is állapítsuk meg, hogy milyen hosszú is valójában az a takaró, ha egyszer minden állam hitelből él? Ezzel a bevezető ellentmondással jelezném azt, hogy mennyire zavaros a görög válság okozta nemzetközi pénzügyi-gazdasági-politikai helyzet, meg azt is, hogy közgazdasági szakértelmem csekély – gyakorlatilag nem létező –, ezért a görög válság gazdasági vetületeiről nem is akarok írni, a politikaiakról már inkább.

A görögországi referendum és a nyomában előállt helyzetet egyfajta vízválasztó a görög válság problémakörében, sőt, magának az Európai Uniónak az életében is, mondja az elemzések, kommentárok zöme, és én is így gondolom ezt, de nem gazdasági, hanem politikai szempontból fordulópont az, ami most zajlik.

Kezdeném azzal, hogy a statisztikák meglehetős hitelességgel cáfolták azt a főként a görög válság kirobbanása óta elterjedő és egyre erősebb előítéletet, hogy a görögök lusták, munkakerülők, léhűtők, stb. mert bizony átlagban többet dolgoznak, mint sok más jóléti európai állam polgárai. Ha tehát a görögökkel kapcsolatban egy előítélettel szegényebbek is lehetünk, ezzel szemben könnyen megállapítható egy tény róluk: azt, hogy politikailag teljesen éretlenek, hiszen politikailag kevésbé infantilis népet, aligha lehetett volna egy ilyen referendumba ilyen könnyen belerángatni, mint amilyet Ciprasz görög miniszterelnök készített elő sajátjai számára?

Egy olyan referendumot, amelyben lénygében az volt a kérdés, hogy a nép akar-e megszorításokat, vagyis valamiféle erőfeszítést tenni ahhoz, hogy visszafizesse hatalmas adósságát, ami akkora, hogy a görögök ükunokáinak  a generációja sem lenne képes teljesen törleszteni. Mivel egy effajta kérdést egyáltalán fel lehetett tenni, az egyszerű görög polgár azt hihette, hogy van opciója, hogy válaszolhat nemmel is, és miért is ne lehetne könnyen nemet mondani egy olyan kérdésre, amire legszívesebben csak nemmel válaszol az ember. Ennek a nemnek a következményével viszont úgy tűnik, nem számolt a nép, úgy látszik a görögök számára nem világos, mit jelent egy államcsőd, és a referendum eredményéből nem ferül ki az sem, hogy egyáltalán miben reménykednek a görögök.

A kormány szándékai viszont annál világosabbnak tűnnek. Ciprasz nem lehet annyira hülye, hogy komolyan gondolja, hogy ez a referendum változtat bármit is országa gazdasági helyzetén, pénzügyi megítélésén, ez csak egy politikai erődemonstráció volt a hitelezők felé, amivel jelezte, hogy itt és most csak ővele lehet tárgyalni. Ezzel a referendummal olyan helyzetet, vagy olyan helyzet látszatát akarta kreálni, amelyben ő diktálja, nem pedig eltűri a feltételeket. Nagyon merész húzás ez, amolyan vabank játék, ami vagy bejön neki, vagy nem. És ha igen, akkor elmondhatja majd magáról, hogy a huszonegyedik század legfelelőtlenebb, ugyanakkor legzseniálisabb politikusa ő, aki a demokrácia eszközeivel harcol a gazdasági-pénzügyi törvények, és a világ vezető politikai, pénzügyi hatalmai ellen. Ciprasz azt jól felismerte, hogy a görög válság olyan szintre emelkedett, ahol immár nem a gazdaság irányítja a politikát, hanem a politika irányítja a gazdaságot, hiszen ha végül elengedik Görögország adósságát, vagy annak egy jó részét, az lényegében egy politikai döntés lesz, számos gazdasági és politikai következménnyel. És ezek közül inkább a politikai következmények tartják vissza a leginkább a döntésre jogosultakat attól, hogy egy ilyen döntést meghozzanak: az attól való félelem, hogy a görög adósság elengedése több másik, Görögországhoz hasonló államot is arra sarkallhat, hogy a görögökéhez hasonló cselt alkalmazza. Nem véletlen, hogy a legkevésbé politikai szervezet, a Nemzetközi Valuta Alap hajlik a leginkább arra, hogy engedjék el a görög adósság egy részét, a politikum viszont hallani sem akar erről. Vagy ha mégis akar, azt csak legvégső eshetőségként veszi számításba. Ciprasz viszont ezzel a referendummal azt üzente, hogy legitimitása megkérdőjelezhetetlen, ezért megengedheti magának, hogy úgy tárgyaljon a hitelezőkkel, ahogy teszi. Ráadásul azzal is tisztában van, hogy Görögország államcsődje nagyon rosszul jön a hitelezőknek, akik így aligha látják viszont valaha is a pénzüket. De ugye még ez a kisebbik baj a politikum számára, a nagyobb probléma az, hogy a görög válság nem megfelelő kezelése dominószerűen bedöntheti az évtizedek lassú munkájával felépített és úgy ahogy működő gazdasági-pénzügyi, és főként politikai rendszert.

Amennyire én látom, senki, a legtudósabb, a legbefolyásosabb emberek, intézmények sem igazán tudják, mit kezdjenek a görög helyzettel, de azt azért remélem, hogy szempontként tűzik ki maguk elé, hogy nem szabad káosznak bekövetkeznie Görögországban.

Az Európai Unió gyengeségének újabb jele az, hogy fogalma sincs róla, miképpen kellene kezelni ezt az ügyet. Azt nem tudom, hogy mi lehet a megfelelő kezelés, azt viszont érzem, hogy mi a nem megfelelő: egyrészt a görög adósság elengedése a görög államra nézve semmiféle következmény nélkül, illetve a rendezetlen államcsőd, ami gyakorlatilag káoszba sodorja az országot. Ez utóbbi eshetőség kapcsán: sajnos nagyon sokszor látjuk manapság, mi következik akkor, ha egy ország káoszba zuhan. További magyarázatok megspórolása helyett csak néhány országnév: Irak, Szíria, Tunézia, Líbia, Egyiptom. Az iszlám fundamentalisták amúgy is szemet vetettek már Európára, és mi sem jöhetne jobban nekik, szinte Allah ajándékaként vehetnék azt, ha a legforrongóbb iszlám konfliktuszónákhoz ily közel fekvő európai ország anarchiába esne, mert akkor Görögország az iszlám fundamentalizmus trójai falovává is válhatna akár. Ehhez képest még az sem különösebben aggasztó, hogy Véadimir Putyin is már a kezét dörzsölgeti, és abban reménykedik, hogy addig húzódik a válság, míg Oroszországot tüntetheti úgy fel, mint Görögország megmentőjét. Azt pedig nagyon jól tudjuk, amikor a orsoszok mentenek meg egy országot.

Szép kilátások, mit mondjak.