Az európai, a nyugati ember mindig is karnyújtásnyira volt saját értékeitől: csak akkora távolságra, hogy a szeme előtt lássa lebegni, de sosem annyira közel, hogy meg is tudja ragadni azokat. A nyugati ember igényli, hogy erkölcsi kérdésként kezelje a komoly dilemmákat felvető folyamatokat, ezért a részben általa gerjesztett népvándorlás nyomán kialakult válságban is kitalált egy új értéket, amit elnevezett wilkommenskulturnak, melynek segítségével felépítette magában azt a tévképzetet, hogy megkérdőjelezhetetlen erkölcsi alapállásból viszonyul a migránsügyhöz, és e kétes meggyőződése annál határozottabb, mivel szókészletével és érvelésmódjával is a probléma erkölcsi vetületére igyekszik fektetni a hangsúlyt.

A közelmúltban történt esetek, főként a párizsi és a németországi események után viszont már rendkívül visszás a wilkommenskultur híveinek ez a kizárólagosságra törekvő humanista érvelésmódja, mert az Európai Uniónak és a tagállamoknak a saját állampolgáraik megóvása az elsődleges erkölcsi felelősségük és kötelességük, nem pedig az európai törvényeket, értékeket lábbal tiprók bűneinek elkenése holmi ködös ideológiára hivatkozva. Utalok itt arra, hogy a kölni atrocitásokat követően a város polgármester asszonya a befogadás, a wilkommwenskultur szellemében javasolta a német nőknek azt, hogy tartózkodjanak karnyújtásnyi távolságra az idegen férfiaktól, ha el akarják kerülni a jövőbeni kellemetlenségeket, mintha legalábbis a német nők dörgölőztek volna a kiéhezett férfiakhoz, akikről – késve – kiderült, hogy bevándorlók voltak. A kölni polgármester reakciója, illetve a német intézmények – rendőrség, média – reakcióhiánya megvilágosító erejű, hiszen szembe megy az európaiak által vallott, mindeddig felül nem bírált értékekkel: képes lemondani az állam legfőbb erkölcsi kötelességéről, azaz saját állampolgárai anyagi, testi biztonságának védelméről, és egyes alapvető társadalomszervező eszméit is (sajtószabadság, objektív tájékoztatás elve) beáldozza csak azért, hogy védje, vagy legalábbis elbagatellizálja az országban lézengő migránsok bűnös cselekedeteit. Legkésőbb most vált tarthatatlanná a wilkommenskultur, mint etikai alapállás, és vált világossá, hogy a migránsbefogadás tulajdonképpen nem etikai kérdés, hanem pusztán ideológiai-politikai opció, illetve gazdasági érdek, melynek origójában Németország áll.

Henriette Reker Köln polgármester asszonya

Németország politikai elitjének egy része eltökélt abban, hogy x számú migránst becsaljon az országba. Mérvadó, higgadt, és inkább a migránsok befogadása melletti álláspontot képviselő szociológus szerint is Németországnak évente 500 ezer új menekültre van szüksége. Ez az információ megvilágíthatja azt, hogy a wilkommenskultur és a humanizmus elvei (álcái) mögött mégiscsak nyers gazdasági érdek húzódik meg. Amivel tulajdonképpen nem is lenne baj, ha Németország ezt nyíltan vállalná, és egy olyan átlátható programot működtetne, melynek segítségével biztonságban érkezhetne Németországba a munkavállalók nagy tömege. Kapacitása és pénze lenne egy ilyen program megvalósításához. Ehelyett azonban az emberbaráti szeretetre és az európai értékekre hivatkozva szított egyfajta éhezők viadalát: a kisemmizett, vagyonuktól megfosztott, otthonukat szétbombázott embereket csalogatják Európába úgy, hogy közben velük fizettetik meg az ide jutás költségeit, amivel nem mellesleg iszonyatosan fellendítették az embercsempész piacot is. Az éhezők pedig kilátástalan helyzetükben vállalták a kockázatos utat, és aki útközben meghalt, az elbukott a viadalban, aki pedig célba ért, az győztesnek tekintheti magát. Csakhogy a befutók egy teljesen idegen világba csöppentek, amelyik ráadásul részben felelős is az ő országuk tönkretételében, ezért lényegében érthető is, ha a bevándorlók közül sokan nem is hajlandóak integrálódni abba az európai közösségbe, amely maga sem tudja már, miféle értékeket képvisel, és milyen értékek tartják egyben.

A gazdasági érdek mellett egyre nyíltabban kerül előtérbe az ideológiai célkitűzés is: az Európai Egyesült Államok megvalósítása a nemzetállamok, és főként a nemzeti identitások felhígításával, aminek leghatékonyabbnak gondolt módszere az európai kulturközegtől idegen emberek nagy tömegű betelepítése, akik mintegy közvetítő erőt, hidat képeznének az európai népek között. Ez magyarázhatja az egyébként teljesen értelmetlennek tűnő kötelező kvótarendszer bevezetését, és több más, józan ésszel alig felfogható uniós politikai döntést. Csakhogy a fentebbiekből, na meg az eddigi tapasztalatokból arra lehet következtetni, hogy a bevándorlók nem lesznek képesek, sőt talán nem is lesznek hajlandóak betölteni ezt a szerepet. Egyébként az amerikai minta erőltetett meghonosítása Európában egy rendkívül kockázatos kísérlet, és már csak az eddig tapasztaltak miatt is fel kell tenni a kérdést, hogy valóban lehetséges-e mesterséges úton, társadalmi, történelmi folyamatok gerjesztésével megteremteni egy olyan politikai alakulatot, ami máshol, máskor a történelmi események önmozgásának folyományaként teremtődött meg? Az Európai Egyesült Államoknak ez a mesterséges megvalósítása ugyanolyan képződmény lehet, mint amilyen a Szovjetunió, és a Harmadik Birodalom is volt, hiszen a radikális és brutális beavatkozás a társadalom szövetébe felfordulást, igazságtalanságot és sok szenvedést eredményez anélkül, hogy világos lenne az, hogy e teremtett formációnak végülis milyen pozitív hozadékai lennének.

Maurizio Cattelan alkotása

Mindazonáltal a wilkommenskultur fanatikusai eltökéltek, és bármilyen logikai bukfencre képesek, csak hogy ne kelljen lássanak egyetlen jelet sem, ami nem az ő tézisüket igazolja. A németországi példa illusztrálja a legegyértelműbben azt, hogy tömeglélektani szempontból a német társadalom ma is egy ideológia rabja, csakúgy mint volt a két világháború közötti időszakban, amikor a fanatizált tömeg a nyilvánvaló jelek, események hatására sem volt hajlandó belátni azt, hogy a nácizmus mekkora veszélyt jelent az egész világra nézve. Ehelyett elfordították a fejüket, elmismásolták a történéseket, mert az az ideológia valahogy magával ragadta őket, és mert az állami intézmények is kényszerítették őket az ideológia elfogadására. Most valami nagyon hasonló dolog történik a fanatizált német társadalomban. A karnyújtásnyi távolság ötlete, és a polgárok időben történő tájékoztatásának elmulasztása, a rendvédelmi szervek bénultsága a bizonyítékai annak, hogy Európa motorja milyen végzetesen belesüllyedt ismét egy saját maga kreálta eszmébe, amelyben fontosabb az ideológiai célkitűzés saját polgárainak testi, anyagi biztonságánál, a női emancipáció, a sajtószabadság hosszú évszázadok alatt kiharcolt értékeinél, és az objektív tájékoztatás elvénél. Az a karnyújtásnyi távolság, amiről Köln város polgármestere beszélt, egykoron a nácik agresszív Heil, Hitler üdvözlése volt, ma pedig egy magába roggyant, önfeladó társadalom erőtlen védekező gesztusa. Mind a gyilkos karlendítés, mind pedig az öngyilkos karnyújtásnyi távolságtartás úgy tagadja meg egy társadalom saját értékeit, hogy mindeközben a társadalom legszilárdabb meggyőződése az, hogy értékeinek megvédése érdekében cselekszik.