Mivel a holtakat nem illik megbolygatni, ezért újratemetést is csak indokolt esetben szokás végezni. Az újratemetés lényege pedig az, hogy általában jeltelen tömegsírból kiemelik és azonosítják az ott nyugvók földi maradványait, majd tisztességes szertartással újratemetik a holtakat, megadván ezzel nekik azt a végtisztességet, ami minden embernek kijár. A kegyeletnek ez a módja azonban a mai Nagyváradon nem létezik, hiszen itt éppen a fordítottja történt:

valamikor tisztességesen eltemetett embereket kiástak, mert valamilyen okból kifolyólag a mai Nagyvárad már nem akarja őket ott nyugodni hagyni, ahová temették őket, majd az exhumált holtakat évek múltán visszadobják egy nagy gödörbe egy másik temető elhagyatott zugába, a páriák, az életükben megalázottak és megnyomorítottak közé. Tehették ezt azért, mert nem voltak már a kiásott holtaknak olyan hozzátartozóik, akik maguknak követelték volna vissza a földből évszázad(ok) múltán kiásott csontokat, és mert a mai Nagyvárad nem tekinti saját halottainak a város egykori katolikus, református és ortodox vallású polgárait. És tették ugyanakkor mindezt titokban, hogy lehetőleg senki ne tudjon az egészről semmit, kivéve a hivatalból oda rendelt pópát, akinek rutin- és kötelességszerű jelenléte olyan, mint egykor a kivégzettek elkaparásánál asszisztáló papé, akire nem azért volt szükség, hogy a végtisztességet méltóképpen megadja, hanem azért, hogy legyen valaki, aki mondjon egy imát azért a bűnös lélekért, akit a társadalom kiköpött magából. Mint egykor a kivégzetteket, az öngyilkosokat, úgy köpte ki magából a mai Nagyvárad is a régi nagyváradiakat, akiknek munkáján, örökségén élősködik, elhazudva azt a múltat, amit e meggyalázott emlékű emberek is építettek azért, hogy Nagyváradnak jelene legyen.

Ezer turistacsalogató honlapnál többet elárul a mai Nagyváradról az a tény, hogy a nyughelyükön megbolygatott egykori váradiak azok mellé kerültek, akik életükben az emberi közösség peremére sodródtak, és akiknek halálukban is csak a temető eldugott zugában jutott hely, ráadásul a város egykori polgárai annyi megbecsülésben sem részesültek, hogy egy kereszt, vagy valamilyen jel legyen azon a földkupacon, amelyik most őket takarja, és még azt a talpalatnyi földet is sajnálták tőlük, amit még a hajléktalanoktól sem vont meg a mai Nagyvárad. Ezért került mind a hatvanhárom koporsó, a bennük lévő, több mint száz, többnyire név szerint azonosított ember maradványaival egyetlen nagyobbacska gödörbe.

A Rulikowsky temető Isten háta mögötti sarkában húzódó jeltelen földkupac bizonyítéka a kegyeletsértésnek, egyben szimbóluma az embertelenségnek és a rosszul értelmezett haszonelvűségnek, amely még a helyet is sajnálja azoktól, akik egykor tisztességben-becsületben éltek és dolgoztak itt, és akiknek halálukban egykor kijárt az a talpalatnyi föld, amelybe az emlékezet belekapaszkodhatott. Azok az emberek ma már nem jogosultak ilyen helyre sehol Nagyváradon: sem Szőlősön, sem Olasziban, sem pedig a Rulikowskyban, mert a mai Nagyvárad számára nem egyebek az egykor élő váradiak földi maradványai, mint hasznavehetetlen csontok, egy kupac szemét, amit úgy is hantoltak el, hogy a koporsókkal teletömött, majd betömött gödör úgy nézzen ki, mint egy szemétdomb. Ha vigaszunk nincs is, de magyarázatunk lehet erre a történésre: azok bántak így ezekkel a halottakkal, akiket egy pillanatig sem fenyegetett az a veszély, hogy bármelyik ősük valaha is valamelyik egykori váradi temetőkben nyugodhatott.