Én rádióhangra szoktam ébredni. Amiket ilyenkor, félálomban hallok, arra nem vállalok garanciát, arra pedig pláne nem, ami a napokban jutott el hozzám az éterből. Arra ébredtem ugyanis, hogy a hírbeolvasó – szabatos, tiszta női hang – azt mondja: a portugáliai ellenzéki Szociáldemokrata Párt a választási kampányban azt ígérte, hogy még drasztikusabb megszorító intézkedéseket fog bevezetni, […]
Nagyvárad jó példája annak, hogyan is viszonyulnak az állam intézményei a különböző egyházakhoz. Legutóbbi posztom arról szólt, hogy a polgármesteri hivatal a megyei tanfelügyőséggel közösen az ortodoxok kezére játszott egy olyan ingatlant, ami a kommunista, ateista rendszerben épült, ergo eredetileg nem is lehetett az ortodoxoké.
A történet több hónappal ezelőtti, de aktuaitása van, mert párhuzamba állítható azzal, ami a váradi premontrei gimnáziummal történik. Először olvassátok el ezt, aztán majd visszatérünk a másik témára.
Két egymásra nagyon emlékeztető televíziós kép idéződik fel bennem: utcán örvendező, táncoló embereket látok, csak épp a helyszín és az időpont más. Az egyik képen Kairóban és más muzulmán nagyvárosokban az utcán táncoló embereket látni 2001 szeptember 11-én, a másikon New-York-i emberek lejtik örömtáncukat a halálhírre. Az Oszama bin Ladenére.
Keresztény hitünk szerint, akik várják a messiást, azokhoz előbb vagy utóbb el is jön a Szabadító. Emellett az sem titok, hogy a romák nem a világ legszerencsésebbjei, ezért lehet az, hogy a váradi Cinka Panna cigánytelep lakói is Jézust várták húsvétkor, de helyette (nagy H!) Tőkés László püspök látogatott el hozzájuk.
A Bihar megyei prefektus (anyaországiak úgy is ismerhetik újabban mint Bihor) a közigazgatási bíróságon támadta meg a megyei tanács határozatát, mely egy új magyar színház létesít Nagyváradon. A prefektus már az előző, 2011 januári tanácsi határozatot is megtámadta, amely a meglévő állami színház kettéválasztásáról szólt. Úgyhogy az alábbi, az akkori események kapcsán írt, és most megtalált bejegyzésemnek […]
Pedig lehet, hogy aludni kellett volna még egy kicsit.
„Ez a könyv az európaiak kötelező olvasmánya kellene hogy legyen” – olvasható az egyik nyugati recenzens felkiáltása Paul Lendvai Az eltékozolt ország című könyvének hátsó borítóján. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jelentős művet tartok a kezemben, sőt, még kezdtem is hitelt adni ennek a harsogó szlogennek, amikor a bevezetőben a szerző eme nemes gondolataira […]
Van egy színházunk. Lett. Újra. A nagyváradi színjátszás történetéről többet most nem írnék, mert ez már indulásból előnytelen és igazságtalan versenyt eredményezne azok között, akik tulajdonképpen nem is versengenek, de akiket egymás ellen próbál kijátszani a helyi román sajtó, mely olyan egységes támadást intézett a román és a magyar színtársulat kettéválasztása ellen, hogy az még […]
Mint mondtam, a régi blogfelületem felmondta a szolgálatot, és így évek óta gyártott bejegyzéseim elvesztek. Pontosabban csak azok, amelyeket nem több nekifutásra, ezáltal piszkozatok gyártása nélkül írtam. Szerencsémre (és a ti szerencsétetlenségetekre) egy pár bejegyzésemet megtaláltam a saját gépemen. És ha már megtaláltam őket, akkor bemásolok ide egyet-kettőt. Itt van például ez, amit nem sokkal a március 15-iki ünnepségek előtt […]