Egy lehetőleg nem Magyarországon élő magyar író, akit sokan tisztelünk, becsülünk, és aki azon ritka kortárs magyar írók közé tartozik, akiket talán még olvasunk is, találkozásunk alkalmával nekem szegezett egy kérdést. Olvasott egy politikai cikket az erdélyi magyar sajtóban, amelyben volt egy kifejezés, valami olyasmi, hogy »ne engedjük be a románokat«, vagy: »azt akarjátok, hogy […]
Erre a kérdésre nincs pontos válasz, pedig azon a mai sajtótájékoztatón, amelyen bejelentették Miklós János leváltását a Nagyvárad Táncegyüttes éléről, felsorakozott a Nagyváradi Szigligeti Színház gyakorlatilag teljes vezetősége:
Leváltása bejelentésének napján, hétfőn a nagyváradi színházban tartott sajtótájékoztatón olvasta fel a Szigligeti Színház vezetőségéhez és a közvéleményhez címzett nyílt levelét Miklós János a Nagyvárad Táncegyüttes leváltott társulatvezetője. Íme a levél, csaknem teljes terjedelmében.
Megy a kavarás a nagyváradi Szigligeti Színháznál. Valaki, vagy valakik erősen elkezdték fúrni Szabó K. István művészeti igazgatót. Olyannyira, hogy a srác bepipult, és ezt most már előttem, az újságíró előtt sem titkolja. Igaz, ebben az őszinteségben egyéni érdek is vezette, hiszen tőlem akarta megtudni, hogy valóban én vagyok-e az egyik szarkeverő.
A kultúra nem olyan mint egy vállfán fityegő ruhadarab, amit meghatározott alkalmakkor magunkra aggatunk. Az igazi kultúrának tétje, emellett kontextusa, konnotációja van. Ha játék is, nem játszadozás. Ha valaki nem érzi, nem érti, csak használja a kultúrát, olyan otromba baklövést követ el, mint az a szülő és/vagy tanár, aki a múlt szombaton a nagyváradi Ady […]
Most nem én fogok papolni, és nem is Julien Benda, aki Az írástudók árulása címmel írt egy könyvet, hanem Babits Mihály, aki ugyanilyen címmel írt maga is egy esszét, reflektálva Benda könyvére. A babitsi gondolatok megdöbbentő aktualitása késztet arra, hogy szemezgessek a szövegéből.
Akárhányszor Budapesten jártam, amikor csak tehettem, elmentem az országház közelében felállított József Attila szoborhoz. Leültem mellé a „rakpartra”, és együtt hallgattam Attilával a Duna fecsegését. Ez a néhány perces hallgatás olyan volt nekem, mint egy hívő embernek lehet egy áhitatos önmagába vonulás valamelyik csendes templomban.
Minden kréteai hazudik, mondja egy krétai. A magyar genetikusan alattvaló, mondja a magyar Kertész Ákos, aki levelét megírta az Amerikai Népszavában, és amivel meglehetősen nagy botrányt kavart Magyarországon. Pedig a levél figyelmes elolvasása után rájöhetnénk, hogy az az iromány egy cseppet sem minősíti a magyarokat, ami miatt beindult a sápítozási lavina, a levél szerzőjét annál inkább.
Legutóbbi, Adyt idéző bejegyzésem generált egy kis vitát. Olyat, ami ismét eszembe juttatott egy jelenségkört, amiről érdemesnek találtam elgondolkozni. Íme, mire jutottam.
Egy ideje olvasom és fordítom Ady Endre újságcikkeit. Különösen a nagyváradi évek termését tanulmányozom, és valósággal megdöbbenek azon, milyen zseniális volt újságírónak is Ady. Mindenkivel szembe mert menni, aki szerinte a maradiságot, a hazugságot, az álhazafiságot és a bigottságot képviselte. És kritikáját olyan bátor, mondhatni vakmerően vehemens hangnemben fogalmazta meg, hogy cikkeit elolvasva azon csodálkozok, […]