Miután néhány hónappal ezelőtt megtizedelte a váradi színházakat, a napokban újabb felforgató ötletekkel rukkolt elő a Bihar Megyei Tanács cselekvéskényszeres elnöke: egyetlen nagy intézménnyé akarja összeboronálni a Mária Királyné Színházat, a Szigligeti Színházat és a Nagyváradi Filharmóniát, hogy még könnyebben kontroll alatt tudja tartani a kulturális életet, és a nagyváradi önkormányzattal közösen rábírhassa az említett kulturális intézményeket arra, hogy úgynevezett mikroeseményeket szervezzenek közterületeken. Aki figyelt az évek során, azt nem érte meglepetésként ez a fejlemény, hiszen az újdonsült Bihar megyei tanácselnök már évekkel ezelőtt kifejtette elképzeléseit a váradi színészek és komolyzenészek szerepéről Nagyvárad kulturális életében, csak várnia kellett a megvalósítással mostanáig, míg megszerezte a hatalmat nemcsak a városban de a megyében is.

Ellentmondás

Az látszólag érthetetlen, hogy Ilie Bolojan egyetlen nagy kulturális intézménykomplexumot akar, miközben az első konkrét tervek mikroesemények létrehozásáról szólnak, mert az ember azt gondolná, hogy egy nagy kulturális konglomerátumnak hozzá méltó nagyságú és rangú kulturális koncepció dukál. De ahelyett hogy arról szólna a kulturális stratégia, hogy miképpen lehet még jobbá, érdekesebbé, akár turisták számára is vonzóvá tenni a Rövid Dráma Fesztivált, hogyan lehetne a Szigligeti Színház számos, már eddig is rangot kivívott fesztiválját még szélesebb körben ismertté tenni, vagy hogyan lehetne egy nagyszabású nyári színházi, komolyzenei, összművészeti fesztivált összehozni, ami elvinné a világba a város hírét, Nagyvárad és Bihar megye kulturális intézményeinek jelenlegi urai kihajtják művészeinket a parkokba és a vendéglőkbe a turisták kegyeit keresni. Ebből az egész hóbortból, kezdve a drasztikus létszámcsökkentéssel, az összevonásokon meg a mikroeseményesdin át egészen az ügy kommunikációjáig és levezényléséig süt a pitiáner gondolkodás, a faszariság, a kultúra mibenlétével köszönő viszonyban sem lévő kisstíl és alpáriság, az embereket, művészeket megalázó politikai akarnokság.

Mikrohakni

Elképzelni sem könnyű, mik lesznek ezek a mikroesemények, amelyeket, ha jól értem, nem is a művészeti vezetés, hanem egy hattagú grémium fog összeállítani. Majd az UNITER-díjas Richard Balint a főtéren fog vicceket mesélni az arra járóknak, vagy ifj. Kovács Levente és a Jászai Mari-díjas Kardos M. Róbert adnak majd elő Hacsek és Sajó jeleneteket a Petőfi parkban? Netán az idősebb színészek angol, német és francia nyelvű verseket fognak szavalni a Fő utcán, a fiatal színésznők meg kánkánozni fognak valamelyik puccos étteremben? Meg aztán mi lenne az esetleges nyári meghívásokkal, színházi seregszemlékkel, majd azt mondják a társulatok, hogy bocs, de nem tudunk eleget tenni a meghívásnak, mert színészeinknek azon a hétvégén épp a váradi street food fesztiválon lesz jelenésük? Persze az más, ha a művészek saját indíttatásból szórakoztatják a közönséget alternatív módokon és helyszíneken szabad idejük és energiájuk függvényében, de egyébként az utcaszínház, az utcazenélés, a vendéglátózás külön műfaj, vannak emberek, akik kifejezetten ebből élnek, ezt szeretik csinálni, viszont a jóravaló közösség azért tartja a magasan képzett, remélhetőleg a hozzáadott értéknek megfelelő szinten fizetett művészeket, hogy képesítésük és főképpen művészi, emberi érzékenységük birtokában minél színvonalasabb művészi produktumokat hozzanak létre, nem pedig azért, hogy tudásukat aprópénzre váltva énekeljék ki a zsetont a turisták zsebéből.

A tanácselnök jóideje és meglehetős gyakorisággal köszörüli a nyelvét azokon, akik véleménye szerint nem dolgoznak eleget. Főként azokat tartja léhűtő, lusta dögöknek, akiknek egy évben egy hónapnál több szabadság jár, ezért engem már az sem lepne meg, ha azzal állna elő, hogy a sportolók az idény végeztével a turisták előtt dekázzanak vagy mutassanak be egyéb labdazsonglőrködéseket; a pedagógusok a nyári vakációban állítsanak össze allegorikus élő képeket az ide látogatók legnagyobb gyönyörűségére, a tanítónők pedig vállaljanak bébiszitterkedést a megyébe érkező kisgyerekes turista családoknál. És ha már nyári bírósági szünet is van, hát akkor ez idő alatt a bírók és ügyvédek rekonstruáljanak pereket a parkokban és tereken a turisták szórakoztatására. Lennének köztük monstre perek és mikroperek is.

Pénzszivattyú

Valójában talmi az ellentmondás a nagy kulturális intézmény és a mikroesemények között, ha tisztában vagyunk Ilie Bolojan gondolkodásmódjával. A nemzeti liberalizmus Bihar megyei letéteményesének pofonegyszerű a világképe, ennek megfelelően érvelése is az: pénz kell. Ezért számára minden jórészt csak gazdasági-pénzügyi kérdés, minden tevékenységből, életmegnyilvánulásból pénzt, a lehető legtöbb pénzt kell kisajtolni, amit úgy kell visszaforgatni, hogy abból aztán újabb pénzeket lehessen kiszivattyúzni. Tudjuk, hogy a hatékony rendszerek önfenntartók, tehát maga a tevékenység generálja a működéséhez szükséges anyagiakat is, de Nagyváradon és most már Bihar megyében is az uniós pénzek leszívásából és az emberek megsarcolásából teremtődik meg az a hatékonyság, ami önmagától nem működne, vagy épp ellenkezőleg, működne akkor is, ha a nagy reformer pont a hatékonyságra hivatkozva nem bolygatná meg a működő rendszereket és intézményeket. Itt kell megjegyezni azt, hogy mióta Ilie Bolojan tanácselnök lett, nem állt elő egyetlen konkrét adattal sem arra vonatkozóan, hogy az elmúlt években milyen pénzügyi teljesítményt nyújtottak a színházak és a filharmónia, volt-e profit, mennyi volt a nézőszám, amiből kiderüljön ezeknek az intézményeknek az eredménytelensége, ehelyett egyszerűen kicsapta az állomány közel egyharmadát, ahol pedig nem teljesítették a leépítésre vonatkozó parancsát, onnan az igazgatót csapta ki.

A művészek szerencsétlenségére a tanácselnök az ő bőrükön élheti ki a legkönnyebben öncélú pénzszivattyúzási és spórolási mániáját, hiszen a kultúra, a művészet az a terület, amelyben nincs a gazdasági-pénzügyi mutatókon kívül konkrét és könnyen felfogató mérce, ami alapján megállapítható az adott tevékenység, szolgáltatás hatékonysága, végső soron az értelme. Egy út-, hídépítésnek az ára akkor térül meg, és akkor van egyáltalán értelme, ha a megépített objektum nem omlik össze; egy kórházat akkor kell fenntartani és finanszírozni, ha a beutalt emberek saját lábon és nem zsákban jutnak ki onnan; egy sportegyesületet akkor érdemes működtetni, ha onnan bajnokok kerülnek ki. De mi a hatékonyság mércéje, sőt, egyáltalán mi az értelme egy színházi előadásnak, egy komolyzenei koncertnek? Hiszen csak annyi történik, hogy az emberek bemennek az előadóterembe, majd miután ott lezajlik valami, kijönnek onnan, és kész. Bajban van tehát az az ember, aki eddig feltehetőleg csak felújításkor látott színházat belülről, illetve aki nem hallja a különbséget aközött ha Gidon Kremer vagy Bogányi Gergely muzsikál a színpadon és aközött, ha egy helyi muzsikus csemete lép fel, ráadásul képtelen vagy nem hajlandó felfogni azt, hogy a művészi minőségnek nem fokmérője sem a bevétel, sem a nézőszám. Ilyen ember számára a művészet fölösleges, egyetlen értelmét csupán abban tudja felfedezni, ha netán pénzt lehet kihozni belőle.

Ilie Bolojan is ilyen pénzszivattyúnak látja és láttatja a művészetet, és arra hivatkozva nyesi vissza a kulturális intézményeket, hogy túl sokba kerülnek és nem elég kifizetődő a működtetésük. Igen ám, de úgy ahogy Bolojan leszívja az Unió pénzét, ugyanúgy a színházak is elő tudják teremteni pályázatok útján az anyagiakat saját produkcióik, sőt, infrastrukturális fejlesztéseik finanszírozására is. Csakhogy éppen ezt nem akarja Bolojan, hogy mindenki lássa azt, hogy más is tud pályázni, más is képes projekteket végig vinni, nem csak ő. Tehát a kulturális intézmények, de egyébként ezt megelőzően a kulturális folyóiratok beszántása esetében is a hatékonyságra, a spórolásra való hivatkozás pusztán fedősztori, amivel a tanácselnök a totális hatalmi kontroll kiépítésének folyamatát álcázza.

Megszüntetés

A Bihar Megyei Tanácsnál eddig történt kirúgások, összevonások és átszervezések is aggodalommal tölthettek el, de ebben a mostani históriában van egy minket, helyi magyarokat különösen súlyosan érintő elem: az önálló magyar színház megszüntetésének a veszélye. Ilie Bolojan ügyel arra, hogy a magyar színház beszántása csupán járulékos veszteségnek tűnjön, vagy még annak sem, hanem az észszerűsítés jegyében történő szükségszerű megoldásnak lehessen beállítani. Ettől még a tény tény marad: Partium legnagyobb, legtöbb embert foglalkoztató magyar kulturális intézménye forog veszélyben és fog valószínűleg eltűnni a palettáról, mert amit Ilie Bolojan a fejébe vesz, azt tűzön-vízen át megvalósítja. Emésszük, tudatosítsuk magunkban ezt a tényt, szükségünk lesz a tisztánlátásra akkor, ha netán megint lesznek olyanok, akik magyar nyelven akarják majd elmagyarázni nekünk azt, hogy miért jó, miért helyes, miért hasznos, miért hatékony egy eddig önálló magyar intézmény felszámolása.

Falanszter

Hatékonyság tekintetében Bolojannak természetesen lesznek érvei, hiszen kevesebb emberrel, tehát kevesebb pénzből fognak eseményeket szervezni, és erre hivatkozva lehet majd elkendőzni azt a tényt, hogy haknigyártásra kényszerítik kulturális intézményeinket, melyek ezzel súlyos presztízsveszteséget szenvednek el az ország és a régió más kulturális intézményeivel való nemes versengésben. De Bolojan felméri azt is, hogy az önálló magyar színház megszüntetésével sokkal több szavazót nyer, mint amennyit veszít azok körében, akik nem értenek egyet a kulturális intézmények összegányolásával, úgyhogy számára ez egy nyerő játszma. Ne is áltassuk hát magunkat azzal, hogy akár világhírű művészek tiltakozása nyomán majd megmásítja elhatározását. Őt csak egy az övénél nagyobb hatalom képes megállítani.

Ilie Bolojan kétharmados többséggel lett megválasztva, és ő tudja, hogy így bánhat a művészekkel, mert a rá szavazók tömege szereti azt látni, ha mások falhoz vannak állítva. Emlékezhetünk arra (nem volt az olyan régen), milyen hozsannákat kapott, amikor tömegével rúgta ki az embereket, akikről azt állította, hogy nem dolgoznak, csak felélik a közösség pénzét. Ez zajlik most is, és azok akik színházat, koncerttermet világéletükben csak kívülről láttak, most ismét jubilálhatnak, amiért Bolojan jól ellátja a baját egy újabb társadalmi rétegnek. És minél erőszakosabban, minél látványosabb megvetéssel bánik el emberekkel, annál erősebben hisznek benne a hívei. Egy új világ van kibontakozóban, és ebben az átalakuló, a mindennapjainkba is befurakodó, leszámolásokkal terhes új világban mindenkinek a hatalom által rendelt helye van; a művészeknek is, akik ugyan nem széklábak faragásával, de turistacsalogató mikroeseményekkel építik majd a Bihar megyei falansztert a mindenható hatékonyság nevében.