Műkincsnek is nehéz lenni abban az országban, ahol a politikum etnikai alapon tesz különbséget az egyházak között. Én legalábbis ezt a következtetést vontam le a Bihar Megyei Tanács október 28-iki ülése után, amelyen a megye választottjai egy órán át vitatkoztak arról, hogy megkössenek-e egy olyan bérleti szerződést, amelyet a jogállamokra jellemző logika szerint meg kellett volna kötni.

De hiába volt minden vita, a javaslatot nem fogadták el. Ennek oka pedig az, hogy a népnemzeti érzelmektől fűtött politikusok pechére a Körösvidéki Múzeum hosszú évtizedekig egy olyan ingatlanban működött, amelyet a kommunisták a római katolikus egyháztól koboztak el, és amely ingatlant a katolikusok az Európai Unió odahatásának is köszönhetően visszakaptak a román államtól. Mivel a múzeumot évek óta nem lehet elmozdítani a püspökség épületéből, többek között azért, mert a múzem új székhelyének felújítása még nem fejeződött be, ezért a megye továbbra is kénytelen bérleti díjat fizetni a katolikusoknak. A baj csak az, hogy az egyház megelégelte az átlátszó huzavonát, és a régi bérleti szerződés lejárta után az eddigi havi hatezer helyett tizenötezer eurót kér a bérlésért. És ez az, amit egy román politikus nem tud elmagyarázni a szintén népnemzeti alapon manipulált helyi közvéleménynek: hogy több pénzt kellene fizetni egy olyan, románidegenkét kezelt egyháznak, melynek jó lenne kevesebbet, ideális esetben semmit sem fizetni. Az kevésbé zavarja őket, hogy az új múzeumot felújító cég óriási extraprofitra akar szert tenni közpénzből, mint az, hogy havi tizenötezer euró közpénz jusson a katolikusoknak. Még az sem hatja meg őket, hogy a katolikus egyház felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a román államnak azzal, hogy a saját ingatlanában megfelelő körülményeket biztosít a műtárgyak tárolására, mint ahogy nem mérik fel azt sem, hányszor tizenötezer eurós kár érné Romániát, ha akár csak egy műtárgy is megrongálódna. A mérlegelés teljes hiányára vall az is, hogy a tizenötezer eurós javaslat a püspökség és a megyei tanács közötti egyeztetés nyomán alakult ki, a püspökség ugyanis eredetileg drágább ajánlatokkal állt elő. Mi más következik ebből, mint az, hogy a román politikusok jobban megvetik a nem román egyházakat annál, mint amennyire az ország saját nemzeti vagyonát becsülik? Ha Románia az elmúlt több mint húsz évben becsülettel törekedett vona arra, hogy minden egyház visszakapja jogos, (de csakis a jogos!) tulajdonát, és megfelelő módon gondoskodott volna arról, hogy a közintézmények időben elköltöztethetők legyenek, akkor nem kerültünk volna a mostanihoz hasonló helyzetbe. Romániára azonban a rendszerváltás óta soha nem volt jellemző ez a hozzáállás, sokkal inkább árulkodik a hazai közgondolkozásról az a megjegyzés, amit az egyik váradi újságíró bocsátott a légtérbe az ominózus megyei tanácsülés után: „az alapvető probléma az, hogy az épületet visszaadták a katolikusoknak. Nem kellett volna visszaadni, és kész!” Valóban, ez lett volna a jogállamiságot bár merészen nélkülöző, de a Romániára legjellemzőbb, kézenfekvő megoldás. Mindezek után már csak egy megjegyzés maradt megíratlanul: a román politikusok vélhetően sokkal kevésbé éreznék pechesnek magukat abban az esetben, ha a múzeum egy másik egyháztól kellene helyet béreljen (ugye tudják, melyiktől?), mert akkor a megyei tanácsosok tizenötezer eurónak a többszörösét is készségesen megszavazták volna, míg most azok is az öklüket harapdálják kínjukban, akik az új bérleti szerződés megkötése mellett szavaztak.