Azt a mesét már mindenki ismeri, hogy Mihály vajda egykoron bevonult Gyulafehérvárra, és néhány hónapig egyszerre volt Erdély, Havasalföld és Moldva vezére. Ebből a történelem folyását kevéssé meghatározó fejleményből a román történetírás messzemenő következtetéseket vont le, amelyeket aztán hatékonyan terjesztett is, így mára Mihály vajda mitikus magasságokba emelkedett a román közgondolkozásban. A mítoszhoz pedig kultusz is jár, úgyhogy Romániában gombamód elszaporodtak a Mihály vajdáról elnevezett utcák, közterek, intézmények.

Mindezek tudatában gondolom senkit sem ér meglepetésként a hír, hogy Nagyvárad város vezetése Mihai Viteazuról akarja elnevezni az egykori Olaszi temetőt, amelyet a helybeliek akkor is Olaszinak hívtak, miután a város parkká változtatta át azt. Ez az Olaszi elnevezés már régóta bánthatta egyes befolyásos emberek érzékenységét, mert kísérlet történt arra, hogy a köztudatba bekerüljön a Nyugalom, vagy a Csend parkja (Parcul Linistii) megnevezés. Mivel azonban úgy tűnik, hogy az Olaszi és a Csend elnevezések versenyében előbbi állt nyerésre, ezért a városvezetés előrukkolt egy olyan hazafi névjavaslattal, ami mögé feltehetőleg egyként sorakozik fel Nagyvárad román lakossága. És így szorítja ki a Nagyvárad múltjához szervesen, ezer szállal kötődő Olaszi elnevezést Mihai Viteazu.

Pedig ha már az Olaszi nem tetszett nekik, éppenséggel a Rimanóczy családról is elnevezhették volna a helyet, ennyit talán megérdemeltek volna azok, akik felépítették a modern Nagyváradot, és akiknek családi kápolnája még ott áll a parkká átalakított temetőben. De a Bajor Andor utca esete is bizonyította, hogy a többséget módfelett zavarja bármiféle utalás Nagyvárad igazi múltjára, ők saját maguk kreálta ködképekben szeretnek élni, és szeretik immár módszeresen rákényszeríteni a városra azokat az alakokat, eszméket, értékeket, amelyekhez Nagyváradnak nem sok, mondhatni semmi köze nem volt.

Sajnos már csak múlt időben érvényes ez a megállapítás, és legfőképp talán azért, mert mi, nagyváradi magyarok nem vigyázunk értékeinkre, esetünkben az Olaszi temetőre, amelyet hagytunk elpusztulni, utólag meg haragszunk azokra, akik eltüntették a föld színéről azt, ami lényegében csak nekünk lett volna fontos. Az Olaszi temető múltunk megőrzésének biztosítékaként szolgáló kegyeleti hely lehetett volna, és maga a terület sem olyan kiterjedt, hogy azt egy több tízezres magyar közösség ne tudta volna karbantartani az elmúlt húsz évben, még ha a kommunista rendszerben szóba sem jöhetett ilyesmi. De ha már nem tettünk semmit, vagy szinte semmit az Olaszi temető megmentéséért, legalább szolgáljon tanulsággal ez az eset: ha mi magunk nem vigyázunk számunkra fontos kultikus tereinkre, ha elhanyagoljuk múltunk emlékhelyeit, akkor mindezekre a helyekre könnyedén bevonul, és hőssé válik Mihály vajda.