Nem csak unokáink, de hamarosan már mi magunk sem fogjuk látni a nagyváradi Emília malmot, mert az épület tulajdonosa, a szociáldemokrata párti (PSD) Ovidiu Copil immár nyíltan, és törvényesen bonthatja azt az épületet, aminek pusztulását mindeddig titokban segítette elő.

Történhet ez azok után, hogy a PSD-s politikus-üzletember, az önkormányzat, sőt (szatírába illő cinizmus!), a helyi műemlékvédő alapítvány cinkos együttműködésével elhárított minden jogi akadályt az épület lebontása elől.(A tankönyvbe illő jogi machinációról itt)

Pedig egészen más sorsot érdemelt volna az Emília malom, amit jó régen, a tizenkilencedik század második felében építettek, szóval igencsak megérett már arra, hogy ipari műemlékké nyilvánítsák. Annál is inkább logikus lépés lett volna a műemlékké nyilvánítás, mert az impozáns épületegyüttes a belvárosban található, ott, ahol az egykori váradi gettó állt, úgyhogy integrálni lehetett volna a város turisztikai körforgásába a váradi zsidóság múltját láttató épített mementóként, amely sugall valamit a zsidóüldözések korszakának komor hangulatából is. Emellett persze számos más felhasználása is lehetett volna az épületnek. A nagyváradi önkormányzat ebben a vonatkozásban ötleteket meríthetett volna a kommunizmus alól valóban felszabadult közép-kelet európai országoktól, ahol számtalan példa van arra, miképpen aknázták ki, hasznosították újra a régi ipari létesítményeket, ezzel is gazdagítva városaik képét és kulturális életét. Ezzel szemben Nagyvárad vezetői azon vannak, hogy a múlt tárgyi jeleit eltüntessék, hogy helyet csináljanak mindenféle gyanús befektetéseknek. Hogy mennyire gyanús ez az ügylet, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy még most sem világos, mit akar kezdeni a malomépületet tulajdonló és leromboló politikus a bontás után üresen maradó telekkel. De bármit is tervez, legalább annyira biztos, hogy az anyagilag nem lesz számára kedvezőtlen, mint amennyire nyilvánvaló az, hogy az Emília malommal együtt Nagyvárad múltjának egy darabja vész el.

Az Emília malom mintha a régi, egyre csak fogyó váradi közösségek sorsának szimbóluma lenne: még stabilan állt a rendszerváltáskor, és az évek során bármikor meg lehetett volna erősíteni, ha lett volna ehhez polgári, és főként politikai akarat. Csakhogy valódi polgári erő sosem létezett a rendszerváltás utáni Nagyváradon, a hatalom pedig épp ellenkezőleg, az épület lassú elsorvasztását tűzte ki célul. És ezt az elhatározását türelemmel végig is vitte: ha kellett, hát huszonöt évig nem csinált semmit, nehogy feltűnjön igazi szándéka, az, hogy valójában arra várt, mikor gyengül, roppan meg az épület annyira, hogy kiadhassa a bontási engedélyt, és állhatatos türelmének megkoronázásaképpen végre eltüntethesse a múltnak egy olyan darabját, amit egyébként megóvni lett volna kötelessége. És bár minden váradi közönye, és a rendszerváltás utáni korszak minden önkormányzati vezetésének hanyagsága hozzájárult az Emília malom szomorú sorsának a beteljesedéséhez, az mégis jelzésértékű, hogy ez a sors a Bolojan adminisztráció idején teljesedik be. Annak az adminisztrációnak az idején, amelyben eltüntették az Olaszi temetőt és a helyén létesített parkot Mihály vajdáról nevezték el; amelyben felszámolták a szőlősi temetőt anélkül, hogy az előzetes ígéretekhez híven emlékhelyet állítottak volna a valamikor ott nyugvók tiszteletére. Mint ahogy ez az a városvezetés, amelyik a holokauszt nemzetközi emléknapján hangoztatta, hogy a múltat nem szabad elfelejteni, és krokodilkönnyekkel a szemében kijelentette, hogy a zsidó közösség fontos részét képezi a város múltjának és jövőjének is, de mindeközben soviniszta megfontolásból lecserélte a zsidó származású magyar íróról, Bajor Andorról elnevezett utca nevét, és tevőlegesen hozzájárul ahhoz, hogy a város múltjának mindazokat a jeleit elsorvassza, sőt, eltüntesse a föld színéről, amelyek nem illeszthetők be az általa elfogadott történeti narratívába, vagy amelyeket nem tud a maga szemszögéből kedvezően interpretálni, illetve amelyek nem kecsegtetnek kellő mértékű anyagi haszonnal. Az Emília malom, úgy tűnik, mindezeknek az attribútumoknak a híjával volt, ezért kezelte a városvezetés ilyen bűnös hanyagsággal az épület sorsát, na meg persze azért, mert itt nem szokás, és nem is szabad a politikai szövetségesek üzleteit hátráltatni, már csak azért sem, mert a Nagyváradon gyökértelen, múlttal nem rendelkező egyének számára az anyagiakon kívül más szempontok amúgy sem léteznek.

De nézzünk magunkba is egy kicsit! Miért csak most kezdünk el aggódni a malom miatt, amikor már végveszélybe került, amikor a civilek már semmit sem tehetnek az épület megmentéséért? Miért van az, hogy mi mindig túl későn eszmélünk rá arra, hogy baj van? Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni, de azt tudom, hogy nem szabad azzal áltatnunk magunkat, hogy mindaz, ami történik, az csakis a Nagyvárad múltját szavakkal becsülő, de tettekkel romboló városvezetés számlájára írható. Mert a mi felelősségünk sem elhanyagolható, még akkor sem, ha gyengébbek vagyunk, mint a város irányítói, hiszen annyira azért mégsem lehetünk gyengék, hogy tehetetlenül bámuljuk, mint vesznek el szemünk előtt Nagyvárad múltjának alapvető terei.