A történelemnek nincs vége, ahogy azt Francis Fukuyama nagy hangon beharangozta, kihirdetve a liberális demokrácia végső győzelmét. Csakhogy amellett, hogy időközben magának a liberális demokráciának a vonzereje csökkent, olyan nagy jelentőségű történelmi eseménynek is zajlanak, mint amilyen például egy esetleges új állam megszületésének a folyamata az Európai Unió berkein belül, amelyekre a liberális demokrácia elméleti keretei között aligha lehet bölcs magyarázatokat találni.

A most Spanyolországban és Katalóniában zajló konfliktusban a legfőbb dilemma az, hogy mi legyen a lehetőleg méltányos megoldás akkor, amikor egy népközösség nem akar ugyanabban az állami keretben együtt élni egy másik népközösséggel. A helyzetet ráadásul bonyolítja, hogy mindez egyúttal az Európai Unió berkeiben zajlik, azaz bármi is lesz az ügy végkimenetele, az mindenképpen kihatással lesz az Unió egészére is.

Nem elméleti előfeltevések alapján, hanem a reálpolitikai szempontokat figyelembe véve egyelőre úgy tűnik, hogy a katalánok nem fognak sikerrel járni, de nem elszántságuk hiánya hanem a jelenlegi nemzetközi környezet és a politikai körülmények miatt. Katalónia esélyeit rontja, hogy nem egy véres diktatúrából, hanem egy konszolidált, a nemzetközi színtéren megbecsült, és a különböző közösségeinek amúgy széleskörű jogokat biztosító államból, Spanyolországból akar kiválni, ezért is gondolják sokan azt, hogy méltánytalan az, ami jelenleg Spanyolországgal történik. Ez az egyik oka annak is, hogy a spanyol-katalán konfliktusban lényegében minden ország a spanyolok mellé áll, a másik pedig az, hogy sem okuk, sem érdekük maguk ellen haragítani egy olyan megbízható és tisztességes szövetségest, mint Spanyolország.

A katalánok mellett szól az, hogy politikai törekvéseiket mindvégig békés úton igyekeztek elérni, fokról fokra haladtak a végső cél, a függetlenség felé. Most, hogy a spanyol kormány felfüggesztette Katalónia autonómiáját, illetve egyetlen ország sem ismeri el a tartomány függetlenségét, a katalánoknak nem marad más eszközük, mint a polgári engedetlenség, és ha ezt hosszú távon kibírják, illetve ha a spanyol kormány elveszti a fejét és erőszakkal próbál érvényt szerezni akaratának, akkor kialakulhat egy olyan patthelyzet, ami azt a csekély sikerlehetőséget villantja fel előttük, hogy a világ előbb-utóbb beletörődik a status quo-ba, mint ahogy ez valószínűleg történni fog a Krím félszigettel is, amelyet a világ tiltakozása dacára Oroszország önszántából feltehetőleg soha nem fog visszaszolgáltatni Ukrajnának.

Sokan talán furcsállják azt, hogy a katalánok esélyeit nemhogy növeli, de nagyban rontja az, hogy törekvéseik a népek önrendelkezésének elvén alapulnak, ezt az elvet ugyanis sem az Európai Unió, sem egyetlen nagyhatalom nem tekinti immár a nemzetközi jog és politika kiindulópontjának, sőt, azt egy etnicista, önző, elszigetelődést és konfliktusokat generáló gondolatnak vélik. Jól látható például az Európai Unió vonatkozásában az, hogy az a nemzetek Európája helyett az államok feletti intézményes együttműködést, egy szuperállam létrehozását és működtetését szorgalmazza, amivel szöges ellentétben áll a katalán függetlenedési törekvés. Csakhogy éppen az Unió szuperállammá alakításának szándéka, a túlbürokratizált, a fontos, de még a kevésbé fontos döntéseket is a nemzeti közösségektől egyre inkább eltávolító politikai mechanizmus ellenhatásaképpen erősödtek meg az Unión belül az autonómia- és elszakadási törekvések, és lényegében a brexit is értelmezhető a demokrácia lényegét kilúgozó túlbürokratizálásra adott válaszként. Így hát hiába jelentette be a napokban Jean Claude Juncker a katalán válság kapcsán nyilatkozva, hogy nem szeretné, ha az Európai Unióban kilencvenöt állam lenne, mert ahhoz, hogy ez ne következzen be, vagy hogy ne kelljen ennek a folyamatnak erőszakkal gátat szabni, ahhoz magának az Uniónak is módosítania kell politikáján.

És mivel mi innen, Romániából magyarként követjük a spanyol-katalán konfliktust, óhatatlanul párhuzamot vonunk az ottani és az itteni helyzet között. Azt ugyan sokan, és a románok szinte kivétel nélkül hangsúlyozzák, hogy a Székelyföld nem Katalónia, viszont azt is azonnal le kell szögezni, hogy Románia pedig nem Spanyolország, hiszen míg Katalóniának széles körű autonómiája volt Spanyolországon belül, addig Románia egész egyszerűen tagadja Székelyföldnek még a létezését is, mindig csak »úgynevezett Székelyföldként« hivatkoznak rá, amikor ez a régió szóba kerül, márpedig elég gyakran szóba kerül, ugyanis a román politikum és média előszeretettel uszít a székelyek ellen. Egyszóval a Székelyföld mind politikai, mind jogi, mind gazdasági, mind infrastrukturális és sok más szempontból is olyan messze áll Katalóniától, mint Románia Spanyolországtól, úgyhogy a katalán konfliktus aligha szolgáltathat mintaként a székelyföldi autonómiatörekvésekhez, mint ahogy mondjuk Koszovó esete sem követendő(hető) példa Európa más szegleteiben. A felsorolt egyedi esetek azt bizonyítják, hogy a történelem nem ért véget, mint valami hosszú, a végére már ötlettelenné váló szappanopera, hanem folyamatos és jelentős változások zajlanak ma is, a politikai, történelmi kihívások ugyanakkorák, mint korábban, csak az válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a jelen problémáira nem a történelemkönyvekben találunk válaszokat, hiszen a konkrét konfliktusok kezeléséhez elégtelenek a történelemtudomány vagy a politikatörténet általánosító megállapításai.