Belső ellenálló voltam az első pillanattól kezdve. A politikai leuralás váratlan gyorsasága nem is hagyott időt a mérlegelésre.

Az azt megelőző hétvégén egy székelyföldi kiránduláson voltunk a barátainkkal, majd 2019. július 8-án bementem a szerkesztőségbe, és a nyári reggeli nyugalomban hallottam, hogy a kollégáim halkan, de izgatottan pusmognak, és valami cikket emlegetnek. Gyorsan elkezdtem kutakodni az interneten, és pár percnyi keresés után rábukkantam a hírre egy román nyelvű portálon. Nem akartam hinni a szememnek: leváltják a Bihari Napló főszerkesztőjét, és kineveznek helyette valakit, akiről egyébként én addig életemben nem hallottam. Majd körülbelül egy óra elteltével megjelent a régi és az új főszerkesztő, valamint a kiadóigazgató, és berendelték a BN munkatársait a tárgyalóba. Ezenközben a román szerkesztőség, a Jurnal Bihorean egyik újságírója – a BN és a JB szerkesztősége ugyanabban a térben működött –, odakiáltott a főnökségnek románul: „A sajtóból kell megtudjuk, hogy leváltják a Bihari Napló főszerkesztőjét?! Szégyen!”

A tárgyalóban aztán megtörtént a bejelentés a főszerkesztőváltásról, nem sokkal később megvolt az első szerkesztőségi gyűlés az új főszerkesztővel, és gyakorlatilag ettől a naptól beállt a Mediaworks-állapot: a Fidesz-kormány maximális kiszolgálása, a propaganda, a cenzúra és a megfélemlítés. Olyan drasztikus és döbbenetesen leplezetlen volt ez a váltás, hogy mindenkit sokként ért a szerkesztőségben.

A Mediaworks-os éveim folyamatos konfliktusokban teltek. Az volt az üzenet folyamatosan, hogy nekem el kéne hagynom a lapot, mert nem tudok és nem is akarok beilleszkedni az új „értékrendbe”. Ez így is volt. Erről számos történet van, amit le lehetne írni, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a Bihari Napló az egyetlen magyar nyelvű újság a megyében: aki onnan kikerül, az gyakorlatilag pályaelhagyóvá válik, vagy szülőhelyét kell elhagynia ahhoz, hogy továbbra is a magyar sajtóban dolgozhasson. Az egyéni sorsomat és a családom érdekeit szem előtt tartva ezért inkább a maradás mellett döntöttem, másrészt pedig az is felmerült bennem, hogy ha az a cél, hogy engem eltávolítsanak innen, akkor miért könnyítsem meg a dolgot azzal, hogy magam dobom be a törölközőt? Legyen ez a történet a Mediaworks számára is kellemetlen, rúgjanak ki ők engem! Mert bár nem lehetetlen, de elég nehéz lenne eladni az olvasóknak arcvesztés nélkül azt, hogy a Bihari Napló azt a munkatársát küldi el, aki több, mint tizenöt éve dolgozik a lapnál, nem mellesleg nemzetközi sajtódíjas újságíró is. Azt nem tudom, mi állt a háttérben, mert az évek alatt bár lényegében minden reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy azon a napon fognak kirúgni az újságtól, ez végül nem történt meg.

Nehéz időszak volt, mígnem aztán egy évvel ezelőtt kihúzták a Bihari Naplót a Mediaworks ernyője alól, és bekerültünk egy erdélyi sajtótrösztbe. Ez az Erdélyi Médiatér Egyesület, amiről újabban sokat lehet hallani, hogy mennyi magyarországi közpénzt csatornáztak bele. Nekem semmilyen rálátásom nincs a pénzügyi mozgásokra, és persze nem is mondhatnék ezekről akkor sem, ha lenne, azt viszont tudom, hogy a tulajdonosváltáskor új főszerkesztőt neveztek ki, de immár nem egy idegent ejtőernyőztek be, hanem a szerkesztőség köréből választottak, és azóta dolgozhatunk újra normális sajtókiadványként. Azonnal kikerültek a lapból és a portálról a propaganda anyagok, és például a tényeknek megfelelően beszámoltunk Magyar Péter nagyváradi látogatásáról, ami a Mediaworks berkeiben elképzelhetetlen lett volna. 2025 májusát írtuk akkor.

De még azt megelőzően, a Mediaworks-os korszak utolsó hónapjaiban, 2024 végén napilapból hetilappá változtatták a Bihari Naplót, vagyis pont az történt velünk akkor, mint amit most csinál a Mediaworks a magyarországi megyei napilapokkal. Tulajdonképpen ezért jutott eszembe ez az egész, és ezért is elevenítem fel most, hogy elmondjak valami fontosat.

1919-ben a román csapatok elfoglalták Erdélyt, magyar emberek milliói kerültek román uralom alá, és elkezdődött az asszimilációs politika. Voltak magyarok, akik elmentek Magyarországra, voltak, akik készséggel elfogadták a román politikai akaratot, és voltak olyanok is sokan, akik nem mentek el, de nem is vetették alá magukat az asszimilációs nyomásnak, hanem kitartottak saját identitásuk és életfelfogásuk mellett. Valami hasonló történt velünk is, amikor egy addig magántulajdonban lévő szerkesztőséget a Mediaworks átvett és a maga képére formált. Volt, aki elment, volt, aki maradt, de közülük nem mindenki vált automatikusan a Fidesz hű szolgájává csak azért, mert a párt elfoglalta a szerkesztőségeket, ugyanúgy, ahogy nem lett minden magyar automatikusan román az impériumváltás után. A megyei napilapok esetében különösen fontosnak tartom ennek a szempontnak a figyelembe vételét, mert mint azt fentebb már leírtam, aki ezektől a lapoktól kikerült, az lényegében pályaelhagyóvá vált, tehát sokkal kiszolgáltatottabb is volt a hatalomnak, mint egy pesti újságíró. És ezért is tartom különösen etikátlannak Kohán Mátyás Fidesz-hű megmondóember álláspontját, aki leárulózta azokat a megyei lapoknál dolgozó újságírókat is, akik most, a magyarországi kormányváltás után – nem névvel és arccal, mert még mindig félnek a következményektől – azt mondják, hogy helyzetükbe beletörődve, kényszeredetten dolgoztak és dolgoznak ezeknél a lapoknál. Hiszen teljesen logikus, hogy a megyei lapok bekebelezésével a Mediaworks rengeteg olyan újságírót is magához vett úgymond, akik nem voltak fideszesek, vagy éppenséggel apolitikusok voltak, akik nem tettek politikai hűségesküt a Fidesznek, egyszerűen csak tisztességgel akarták végezni a munkájukat. És most ők azok, akiket a Fidesz leárulóz, de az új hatalom is rossz szemmel néz rájuk, mert nem hagyták ott a munkahelyüket.

Felvetődik a kérdés, hogy lehetett-e tisztességesen dolgozni ezeknél a lapoknál? Általánosan érvényes választ nem tudok adni erre, csak a saját példámat tudom ide citálni. Addig is, amíg Mediaworks alkalmazott voltam, látva, tapasztalva, hogy miről szól ez az egész, annak az alapvető elvnek igyekeztem érvényt szerezni, amit – Deák Ferenc után szabadon – mindig is az újságírói munka lényegének tartottam: amit leírok, abban ne legyen hazugság, és más se irkáljon bele a cikkeimbe. És ezt a célkitűzésemet sikerült megvalósítanom. A BN-ben a Mediaworks-os időszakban megjelent írásaimat sem kell szégyellnem, mert egyetlen propagandisztikus, manipulatív szándékú szöveg sincs köztük. Cikkeim az én tapasztalataimat, az általam megszerzett információkat és az én véleményemet tartalmazzák, és beleírásokat sem vettem észre. Cenzúrát, azt láttam. Mindenesetre ha bármilyen hülyeséget, téves információt leírtam, az kizárólag az én hibám, az én figyelmetlenségem, az én felelősségem volt, de egyetlen írásom kapcsán sem kell azzal védekeznem, hogy „parancsra tettem”.

Az elmúlt éveket én is szenvedésként éltem meg; nem elkövetőnek, hanem áldozatnak érzem magamat, annak ellenére, hogy most mindenkire ujjal mutogatnak, aki a volt kormány médiabirodalmának valamelyik termékénél dolgozott. Persze, feltételezhető, hogy pont azért maradhattam meg a szerkesztőségben, hogy a munkámmal, a nevemmel hitelesebbé tegyem a politikai propagandával teletűzdelt újságot, és ebben az érvben lehet is igazság, én viszont arra gondolok, hogy azokon a felületeken, amelyeket az én cikkeim foglalták el, lehet, hogy ordas hazugságok jelentek volna meg. Igen, az is jogos kérdés, hogy hazug környezetben nem-e válik hazugsággá maga az igazság is, de ha a sajtónyilvánosságnak csak egyetlen felülete van – és a megyei lapok általában ilyenek voltak – akkor még az igazságmorzsák is felértékelődnek.

Érzékelem az egész magyar társadalomban lévő elégedetlenséget és az elszámoltatásnak egyébként teljesen jogos igényét a Fidesz gyűlöletszító propaganda gépezetével szemben, amelybe a megyei lapok is bekerültek mind a korábbi tulajdonosok, mind pedig az ott dolgozók akarata ellenére. De bízom abban, hogy több méltányossággal és megértéssel fog viseltetni a magyar társadalom ezekkel a vidéki műhelyekkel, mint a propaganda birodalom többi elemével szemben. Nem tudom, mi lesz a magyarországi megyei lapokkal, és az ottani kollégákkal, akikre én hajlamos vagyok nem mint propagandistákra, hanem mint sorstársakra tekinteni. A helyi közösségek valahogy vissza kellene szerezzék ezeket a lapokat, hogy politikai szócső helyett ismét a helyi közösségeket szolgáló műhelyek legyenek. Persze, én most könnyen beszélek, miután a Bihari Napló már megszabadult a Mediaworks béklyójától.

Lehet, hogy most a vidéki magyar sajtó kimúlásának korát éljük, de én nem tagadom meg magamtól azt a reményt, hogy nem a halál, hanem az újjászületés időszaka ez.