Rátaláltam véletlenül az alábbi szövegre, amit Szabó Dezső írt 1924-ben válaszul arra, hogy az akkori idők nagy magyar írófejedelme, Herczeg Ferenc írt egy cikket Ady Endre ellen (öt évvel a költő halála után). Tanulságos ezt a közel száz éve keletkezett szöveget a mai kultúrharcos új időkben újraolvasni. Minden további felvezetés fölösleges, a cikk önmagáért beszél.

(…)

Az egészséges Herezeg Ferenc ír a beteg Ady Endréről. Hogy új hasonlatot mondjak: mint szorgalmas méhike száll a kegyes egyesületek vén muszáj-szüzeire, a vidéki plébániák széthízott plébánosocskáira, a közélet törtető sváb-szlovák strébereire: kiszív belőlük minden vádat és közhelyet, melyekkel azok apránként gyalázgatták a legnagyobb és legmagyarabb költő sírját. Ezt aztán mind alámaszatolja arra a legcsodálatosabb névre, melyet az ezeréves európai magyar élet termett. De mert Adynak mégis sok híve van és nem mindenki kuka a szegény országban: nemeslelkűleg odamentegeti: beteg volt szegény, dekadens volt szegény.

Igaz. A gazdag Herczeg Ferenc egészséges: a szegény Ady Endre beteg volt. Miből állt ez az egészség és ez a betegség? Mik voltak annak az egészségnek és ennek a betegségnek a tünetei?

A gazdag Herczeg Ferenc: az egészséges volt. Egy véletlen eset – úgy tudom, egy másik ember elpusztulása – zajt csinált a neve körül. Nosza, irt elbeszéléseket, regényeket, cikkeket. Mint egészséges és ügyes szakács, tudta, hogy mi kell a magyar úri osztály egészségének. Szállított írásaiban a fiatal hadnagyoknak ötezer év óta megstilizált bakfisocskákat. Szállított a bakfisoknak egészséges, gusztusos sztereotip hadnagyocskákat. Ez aztán szolgált mindenki egészségének, még a sztearingyárosok üzletét sem rontotta. Szállított bájosan züllegető nemeseket, úgy hogy példájuk rácsábított minden ősi betegségünk továbbplántálására. Szállított nagyon mama mamákat, igen tata tatákat, zord ezredest, enyhe Horkaynét, szirupos Uj Időket. Ezek mind elsőrendű egészségi cikkek voltak külsőleg és belsőleg. Nem nyomták meg lelked gyomrát, nem fárasztottak a gondolkodás strapájára, nem ijesztették föl szemeidet a magyar élet problémáira, nem riasztották rá lépteid a megváltás Golgotájára. Édes, altató Zerkovitz-nóták voltak ezek, melyek nem zavarták destruktíve az egyetemes rothadás more patriós ritmusát. Aztán igen egészségesen imádta Diktátor Tiszát minden tetteiben, volt jutányosán liberális, kiadósán demokrata, megnyugtatóan felsőbb tízezeri, kvinternósan magyar: majd kihasadt az egészségtől ez a gazdag Herczeg Ferenc.

Aztán jött az egyetemes Gaztett: a háború: óceánjával öntötték – ok, cél és remény nélkül – a magyar vért a gigászi pogromon. A gazdag Herczeg Ferenc maradt egészséges, óvatos és ügyesen egyensúlyozott. Mondta, amit a mindenki hivatalból, portómentesen mondott, írta, amit mindenki írt. A háború igazán nem ártott a Herczeg Ferenc egészségének.

A kommün alatt a gazdag Herczeg Ferenc egészségét átabota forradalmáraink megajándékozták azzal a főnyereménnyel, hogy egy pár napra ,,a börtön” glóriáját fonták ügyes, okos, óvatos feje köré. No, kiüt, beüt, leüt a keresztény görénykurzus. A gazdag Herczeg Ferenc lesz belterjesen keresztény, egészségesen antiliberális, ügyesen középutas, óvatosan fajvédős, bőaratásosan irredenta s miegymás. Ugyanazzal a jó egészséggel csinálja annak az ellenkezőjét, amivel a Tisza-éra alatt körülcementezte az egészségét.

És ez az egészség hálás volt a gazdag Herczeg Ferenchez. A magyar irodalom történetében ugyan ez sem tud egy sornyi helyet sem adni neki. De kárpótlásul adott neki a magyar életben, a magyar javakban, a megbecsülésekben annyi helyet, amennyiről a beteg Csokonai, a göthös Berzsenyi, az egészségtelen Katona, a nyavalyás Vajda János, a dekadens Ady, a gyengélkedő Móricz Zsigmond, a kólikás Juhász Gyula, az ideges Kosztolányi Dezső, a gyomorgörcsös Tóth Árpád, a hóbortos Bolyai Farkas s a mániákus Körösi Csorna együttvéve mutyiban sem mertek álmodni. Mert ezeknek a peches magyaroknak tényleg végzetes betegség: görcs, szívkólika, éjjeli rém és kénytelen nappal volt az, hogy az ítélettel, elfuthatatlanul magyarok voltak. A Herczeg Ferenc magyarsága igen ügyes, okos, óvatos, praktikus, jutányos, előnyös, kiadós piros-pozsgás kis egészség volt.

És a szegény Ady betegsége? Ó, nagy, gyógyíthatatlan betegség ez s ezer év minden elhívott magyarjának ez rakta parázzsal az ágyát, tövisekkel a napjait. Neki örökölt fájdalom és kergető láz volt a magyarság. Ebben a betegségben benne volt minden magyar seb s a faj egész ezeréves kitagadottsága. Neki jajgató éhség volt minden földtelen paraszt, felpattant seb minden bitangba vesző magyar, lappangó láz minden magyar lélek elhanyagolása, kulturálatlansága. Bárhol dúltak az idegen dinasztia, a magyar oligarcha s a kegyes Vazul vakítói a magyar testben, rajta ütött ki a magyar mártíromság kiáltó véres öt stigmája. Ő látta meg először, talán még csak sejtelmes félvak látással, hogy a kereszténység Magyarországon a germán-szláv hódítók irtózatos honfoglaló tankja. És amíg az egészséges Herczeg Ferenc szép fehér asztalnál s igen egészséges pezsgős vacsora mellett mondott konstruktív tósztokat a Tisza nagyúri társaságának: ő jajgatta, zokogta, üvöltötte nyolcmillió magyar sebeit, sürgetett, bizonyított, fenyegetett, átkozódott. Egész élete, egész költészete egyetlen kétségbeesett felkiáltás a mélységbe rohanó szekér elé. És a világháború kitörésekor, mikor mindenki bután és gazul vagy gyáván és szolgailag elébe csuhajozott a nagy magyargyilkosságnak: micsoda minden álmot elűző, minden percén átrontó szenvedéssel volt őrjöngő Learje a magyar fájdalomnak. Nagyon-nagyon beteg volt szegény Ady Endre: beteg ezer esztendő minden holt és élő magyarjával. És ez a betegség meg is büntette őt: volt űzött vad, kitagadott céda, megköpött, elrugdalt, halálba kergetett szegény beteg magyar.

Az egészséget tehát meghagyom a gazdag Herczeg Ferencnél s elismerem a szegény Ady betegségét. De vannak a gazdag Herczeg Ferenc cikkében olyan állítások, melyek az üzlet szükségszerűen tágabb moráljában is szokatlanul is bántóak volnának. Amilyenek elkövetésétől a Teleki-tér árusai elpirulva riadnának vissza. Pedig ezek – tudtommal – nem tagjai a Nemzeti Kaszinónak.

1. Egy helyen ezt mondja az egészséges Herczeg Ferenc: – a magyarságot piszkos, gatyás, bamba, tomboló zsiványhadnak nevezte.

Nem tudom, hogy a Gyurkovics lányok szalonjában hogy mondanák, én nevén nevezem: ez alávaló rágalom, hazugság. Ilyen verse nincs Adynak. És az egészséges vádló vagy látatlanban rágalmaz, vagy tudatosan hamisítja a szöveget. Különben is: abban a versben, amelyet hamisan idéz, nem a magyarságot ostorozza, hanem a műveletlen, adomát, Gyurkovics fiúkat, Új Időket zabáló magyar középosztályt, amely nem hallja meg a magyar költők halhatatlan zokogásait. Ezt ma már minden gyerek éppen úgy érti, mint A madár fiaihoz című allegóriát. Herczeg Ferenc sokkal közismertebben okos, hogysem el szabadna vállalnia egy ilyen vád gonosz ostobaságát.

2. Egy másik helyen a Herczeg Ferenc egészsége így kiált fel: – Mutassatok nekünk egyetlen Ady-verset, amelyre rá lehetne fogni, hogy egy hazáját szerető és nemzetét féltő költő műve!

Megdöbben az ember ennél az egészségnél. És megint azt kérdi: lelkiismeretlen, vakul dobott rágalom-e ez, vagy szántszándékosan fabrikált valótlanság? Könnyű volna itt feleletül odavágnom közismert, az iskolákban is szavalt s ha nem tévedek, a Pintér kézikönyvében is megjelent Föl-földobott kő című versét, amely élete, költészete egész összefoglalását adja. De Ady egész költészete egyetlen zokogó, könyörgő, átkozódó szerelem a magyar fajért s ma már ezt a legszerényebb bútorzatú fejek is értik. Ha egy kofa a szomszéd kofáról valami valótlant állít, rágalmazásért börtönbe kerül. De ha a legnagyobb magyar zsenit a leggaládabb rágalmakkal dobálja meg valaki: maradhat gentleman, kaszinói tag, ünnepelt hazafi és dunsztos keresztény, csak egészség kell hozzá.

3. Herczeg Ferenc egészsége ilyeneket mer mondani: – Ady éppen azt utálja és gyűlöli a magyarságban, ami magyar. – Ady kiszakadt a nemzet közösségéből, etc, etc.

Mik ezek a rágalmak? Ha a magyar középosztály és ifjúság nem volna olyan, amilyennek Ady látja, ha a magyar faj nem volna olyan beteg, amilyennek Ady jajgatja: akkor az, aki a legdrágább fajtánkat ilyen kitúró rágalommai illetné, másnap már a Markó utcai épület börtönében ülne.

De hagyjuk a rágalmakat. Van a rágalmak elején egy olyan budakeszi öntudattal feszengő mondat, amely mégis mosolygást hoz a cikk nagy undorításába. Azt mondja az egészséges Herczeg Ferenc: – Adyt én fényes tehetségű költőnek tartom. – Ugyan, Herczeg úr! Mit szólna ön ahhoz, ha a parajdi büdösköves gyufa ezt az objektív mondatot mondaná: – A napot én fényes világítású testnek tartom? – Lássa, Herczeg Ferenc, az ilyen egészségre mondja azt a művelt francia: – Vous étes maladé.

Mi az értelme ennek a hullagyalázásnak? Miért ez a nagy dühöngés egy elhanyagolt sír fölött? Ékesszavú szlovák főpapjaink miért köpik bombasztjaik kesernyéjét erre a szent névre? A keresztény bolsevizmus sváb dudelsackjai miért visítanak oly hisztérikus dühvel a magyar fajnak erre az egyetlen nagy büszkeségére? Megmondom:

1. Ady a hazug, üzleti és magyart kitúró magyarsággal szemben az igazi magyarságot jelenti.

2. Ady a katolikus internacionáléval szemben az ős életösztöneire visszaébredt, ős paraszti pszichéjében megújhodott magyart jelenti.

3. Ady az arisztokraták, főpapok, kapitalisták államával szemben a magyar demokrácia nagyszerű hazáját jelenti, mely kenyér, egészséges gyermek, kultúra minden dolgos magyar számára.

Ady költészete a magyarság megújult hite, az élethódítás egyetlen programja. Az Ady költészete az egyetlen szent ébredő magyarság. Mert úgy állítja be a hátralökött fajt az emberi haladásba, hogy sajátos erőit is a leggazdagabban fejtheti ki.

Ezért kell kirágni, kirágalmazni, kitaposni ezt a nevet, ezt a hitet és ezt a programot a magyarság önkéntes vazuljaiból. A dinasztia eltávolításával a katolikus internacionálé; a germán imperializmus s az arisztokrácia egyetlen megszeppenés görcsébe kunkorodtak. Mi lesz, ha végre a balek magyar is okul, mi lesz, ha visszatér ősi-erős önmagához? Ezért kellett az a nagy sváb nekituránulás, ezért a természetrajzi csalások minden becstelensége, azért a csimpolyás kereszténykedés. És szegény botor Ézsauval szemben megint sikerült a játék.

(…)

1924 aug. 4.