Az európai parlamenti választásokat a romániai pártoknak két alapvető érdekük szolgálatába állították: egyrészt a lehető legmagasabb részvétellel kívánták bizonyítani az ország lakosságának uniós elkötelezettségét, másrészt a belpolitikai csatározásban minél nagyobb tekintély elérésére törekedtek. Az előbbi vonatkozásban Traian Băsescu államfő odáig ment, hogy kijelentette: még azok is európai elkötelezettségről tesznek tanúbizonyságot, akik csak azért mentek el szavazni, hogy tudatosan érvénytelenítsék szavazatukat. Az unió iránti lojalitást és elkötelezettséget tehát az ország lakosságának kellett igazolnia, mindeközben a pártok mindvégig csak az EP-választásoknak a belpolitikára ható következményeire koncentráltak. A hazai politikai erők nem is csináltak titkot abból, hogy számukra az EP-választás csak az őszi-téli romániai államfőválasztás főpróbája, és ez a hozzáállás a kampányban is meglátszott. Én nem emlékszem arra, hogy bármely párt – talán az RMDSZ-t leszámítva – európai projektekkel állt volna elő, ehelyett emlékszem egy kis magyarellenességre, (lásd például Norica Nicolai és Ecaterina Andronescu esetét), mert kampány idején az mindig jól jön, de nagy vonalakban a Băsescu-ellenes, és a kormányellenes adok-kapok jellemezte ezt a kampányt (is).

Viszont ha a belpolitikai szempontok alapján mérlegeljük az eredményeket, akkor mindenki csak veszített. Az RMDSZ azért, mert beigazolódott, hogy a romániai magyarságnak van egy olyan, politikailag is számba vehető része, amely immár következetesen nem szavaz a szövetségre, és az elmúlt évtizedek során a magyarságon belül kialakult egy olyan réteg, amelyet már csak egy alternatív politikai szervezet tud megszólítani. Ezzel magyarázható, hogy míg 2007-ben egy versengő helyzetben sikerült a romániai magyarságnak bejuttatni három képviselőt, két évvel később pedig az addig egymás ellen küzdő erők által létrehozott Magyar Összefogás Listája ért el ugyanakkora eredményt, addig az idén az RMDSZ bár hozta a kötelezőt, vagyis átugrotta a bejutási küszöböt, de csak két mandátumot tudott szerezni, annak ellenére, hogy ezen az EP-választáson egyedül maradt a prérin a magyarok szavazataiért folytatott versengésben, ráadásul úgy, hogy az idén magasabb volt a részvétel a korábbi EP-választásokhoz képest, ami elméletileg nagyobb mozgósítást jelent a pártok, így az RMDSZ számára is.

A Băsescu köpenye alól kibújó pártok (PD-L, PMP, FC) együttvéve produkáltak húsz százalék körüli eredményt, külön-külön pedig csak a PD-L és a PMP kapott annyi szavazatot, amennyi legalább a túlélésükhöz elegendő. A Nemzeti Liberális Párt a maga 15 százalékos eredményével gyakorlatilag megbukott ezen a választáson, de a legnagyobb vesztes, bármilyen paradoxonnak hangzik is, a PSD vezette pártkoalíció. Hiszen ha az EP- választást valóban csak a hamarosan esedékes államfőválasztás tükrének tekintjük, ez azt jelenti, hogy a PSD és csatlósai hiába győztek ezúttal nagy fölénnyel, mert a jócskán negyven százalék alatti végeredmény nem elég ahhoz, hogy ősszel egyedül megnyerják az államfőválasztásokat. Ez pedig komoly problémája a meglehetősen elárvult PSD számára, hiszen a háromfelé szakadó Băsescu tábor nyilvánvalóan ádáz ellenfele marad, az RMDSZ pedig a neki legtöbbet ígérő erőkkel fog szövetkezni, vagyis a PSD számára nem jelent megnyugtató garanciát. Ebben a helyzetben logikus, ugyanakkor néminemű aggodalmat jelző lépés volt Victor Ponta kormányfő részéről, hogy az urnazárás után egy-két órával máris jelezte, hogy szívesen látná ismét a PNL-t az USL szövetségben. De ha a PNL nem tér vissza a nemrég felbontott politikai koalícióba, ahogy azt Crin Antonescu pártelnök ki is jelentette, akkor megint kicsúszhat az államfői tisztség a PSD kezéből. Márpedig ez nagyobb veszteség lenne a PSD számára, mint amekkora nyereséget jelent nekik az összes EP-be juttatott képviselőjük.