A legutóbb megosztott Szabó Dezső szöveg mellett itt van egy másik – 1923-ban keletkezett nyílt levél Tormay Cécilehez –, ami jelzi, hogy a Herczeg Ferenc fejbe kólintása nem egyszeri kisiklás, hagymázos dühkitörés, hanem következetes kritika volt. Mindazonáltal ehhez a szöveghez már kell egy kis felvezetés. Ebből a fogalmazványból kiderül, hogy a sokszor idézett minden magyar felelős minden magyarért gondolatot Szabó Dezső vérségi, faji értelemben vette, azaz nem tekintette igazi magyaroknak sem a zsidó, sem a sváb-német származású magyarokat. Ez a faji szemlélet az írók irodalmi értékének megítélésében is eltorzította Szabó Dezső kritikai érzékét. Ami a zsidó származású magyar írókat illeti: Radnóti Miklós, Karinthy Frigyes, Szerb Antal, Füst Milán, Szép Ernő, Heltay Jenő kiszakíthatatlanul a magyar irodalom részei és értékei, hogy csak azokat említsem, akik kapásból eszembe jutnak, és akik Szabó Dezső kortársai voltak. És persze az általa lehordott német származású magyar írók írásai sem szerzőik német származása miatt gyengék, hanem mert közepes tehetségek, illetve nem igazi művészek, hanem egy ideológiai-politikai kurzus rezonőrei voltak. Hogy csak egy, de releváns ellenpéldát említsek: a huszadik század egyik legjelentősebb írója, Márai Sándor Grosschmid néven látta meg a napvilágot…

Szabó Dezső levélének ez a faji keretezése tehát szellemi, történelmi zsákutca, de mindaz, amit ezen kívül megfogalmaz arról, hogyan túrják ki az uralkodó politikai kurzus tehetségtelenei az igazi nagyságokat, az ma is aktuális. Annál is inkább, mert a magyar irodalomtörténetben pusztán lábjegyzetbe való Tormay Cécile és Herczeg Ferenc kultusza a mai magyar kulturális életet is zsibbasztja, ami felér egy szellemi harakirivel. Szabó Dezső szemfelnyitogató szövege azért is nagyon hasznos, mert egy balliberális elhajlásokkal nem vádolható szerzőről van szó, akinek a véleményét nem lehet azzal leseperni az asztalról, hogy pusztán ideológiai táborokra osztott politikai szempontok miatt ócsárolja a kurzus kedvelt és kiemelt íróit.

Levél Tormay Szészilnek

Tisztelt asszonyom!

(…)

Mindenekelőtt engedje meg, hogy teljes irigységgel kiáltsak fel: Milyen boldog Ön! Milyen boldog Ön, milyen boldog Rákosi Kremszner Jenő, milyen boldog Herczeg Ferenc, milyen boldog Pekár-Pék Gyula! Itt a magyar faj leghatalmasabb megnyilatkozásai, a magyar szellem legmélyebb fakadásai: Ady Endre, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és mások éveken át a legridegebb kitagadásban, a legpiszkosabb rágalmakban, a legbutább lebecsülésekben részesülnek. Csak azért, mert vér és lélek szerint igazán magyarok, csak azért, mert igazi kiválóságok. És senki nem jajgat, senki nem üvölt destrukciót, senki nem hörgi, hogy mit mond a külföld, senki sem ájulja, hogy csak a zsidóknak adunk érveket. És valaki a legudvariasabb hangon mond a legprecízebb megállapítást Krenmüller Szészilről, Kremszner Jenőről, Herzog Ferencről, Pekár-Pék Gyuláról, s már destrukciót vonaglik a középosztály egyik fele, és az egész magyar nemzet összeomlását sipákolja. Csak azért, mert idegenből jöttek Önök, mert közepes jelenségek Önök.

Tovább menve: engedje meg konstatálnom azt a nyugtalanítóan megegyező magatartást, melyet Önök napi irodalmunk fennebb elsorolt négy ünnepeltsége, e megtámadott nagy magyar tehetségekkel szemben tanúsítottak. Kettő Önök közül: Kremszner Jenő és Pék Gyula a legvadabb dühvel, már-már idegen irredenta jellegű gyűlölséggel üldözték ezeket a nagy magyar talentumokat. Utóbbinak sikerült az én anyagi létezésem fölé is egy olyan damokleszi kardot függeszteni, melytől egész pusztulásomig koldulhatok. Ön, Asszonyom, igazán szívbeható hazafias tremolóval szokott megemlékezni, hogy milyen kár Adyért, milyen kár Móricz Zsigmondért, milyen kár Szabó Dezsőért, hogy annyi tehetséggel destruktívak, és nem valók a hazafias magyarság kezébe, vagy veszélyesek. Közben Ön szelíd bátorsággal analizálja műveinket a magyar psziché szempontjából, és zsenge megjegyzéseket tesz: hogy ilyen magyar nincs, magyar ember ezt nem teszi stb. Teszi ezt Ön, akinek a pszichéje minden csücskében abszolúte német, Ön, akinek az írásaihoz képest az Óh du, lieber Augustin nyers ős turáni káromkodás. Teszi Ön, akinek annyi fogalma sincs és nem is lehet a magyar lélekről, mint nekem a hottentotta nőegyletek mai financiális viszonyairól. És Herczeg Ferenc? Ő kétségtelenül mérsékletes férfi s az óvatosságot nem nélkülözi. De az emberre nemcsak az jellemző, nemcsak az jön számításba a megítélésénél: hogy mit tesz, de az is: mit nem tesz. Felemelte-e valaha az ő befolyásos szavát e megtámadott magyar tehetségek védelmére? Mit tett e célra az a sajtóorgánum, mely az ő feltétlen diktátorsága alatt áll: az Új Idők? (…)

Ügyes, okos, jutányos magyarok Önök, s legalább az irigység sóvár mesterségét engedjék meg nekünk. Ön, Asszonyom bizonyára ismeri Lear királyból a Gloster család történetét. A simaszavú, okos és ügyes törvénytelen fiú, Edmund addig rágja kegyes arccal az öreg Gloster fülét, hogy milyen kár, hogy az édes fiú, Edgár destruktív, milyen kár, hogy nem az apjára üt, milyen kár, hogy veszélyes, és nem lehet a tizenhat éves leányok kezébe adni: míg az apa kitagadja saját fiát minden javából, apai szívéből, földönfutóvá űzi, s a simaszavú törvénytelen vért fogadja birtokába és szeretetébe. Vajon nem ilyen kitagadott, kitúrt Edgár itt minden hatalmas tálentuma a magyarságnak? Vajon mi, szegény Tamások nem éppen olyan izoláltságban didergünk a boldog Edmundok diadala előtt? Vajon az Önök mérsékelt, óvatos, finom és előkelő módszere nem éppen olyan kitagadást és bitorlást jelent számunkra?

Nehéz időkben nehéz bajoknál csak a teljes őszinteség gyógyíthat, engedje meg hát, hogy keserű orvosság legyek durva fakanálban. Különben is, ami a keserűséget illeti, higgye meg, ez a mi mindennapi osztályrészünk. Bocsássa meg hát őszinteségem. Önök a keresztények, Önök a hazafiak, Önök a finomak és előkelők ezen a téren destruktívebbek a magyar lélekre, a magyar szellemi életre, mint a hódító zsidó. Mit tesz a zsidó? A maga zsidó pszichéjét hozza írásaiba, a maga közepes tehetségeit magasztalja világgá, azok műveivel árasztja el a piacot. Mit tesznek Önök? A maguk német pszichéjét hozzák írásaikba, azokat magasztalják hazafias, keresztény, higiénikus tápláló irodalommá, azoknak fedezékeznek dicsérő és védő szolidaritásokat tehetségtelen firkoncokból, meggárgyult filológusokból, kegyesekké rokkant kávénénikékből, húsevő és ragadozó erényességre keseredett agg hajadonokból. De míg a zsidó előrelátó okos politikából s ösztönös kíváncsiságból odasereglik minden őt nem ütő nagy magyar talentum köré, bármily célból is: de mégis reklámot, megélhetést, dicsőséget szerez nekik: Önök kegyes szemforgatással és hazafias tremolóval túrják ki a legmagyarabb talentumokat, az örökre szóló magyar alkotásokat a publicitásból, a kenyérből, a nyomorult, mindenre rábeszélhető magyar középosztály szívéből. Önök terjesztették el azt a legendát, hogy a magyar irodalom idegenné korcsosult, hogy beteg és perverz, hogy dekadenciában van. Ellenkezőleg: sohasem volt magyarabb a magyar irodalom, sohasem volt erősebb és egészségesebb, sohasem adott olyan világirodalmi arányú alkotásokat, mint az utolsó húsz év alatt.

Van itt idegen, van itt dekadenciában lévő irodalom: de ezt éppen úgy rá lehet mondani az Önök, mint a zsidó írók irodalmára, mely az Önökétől irodalmilag, művészileg nem különböző jelenség. Mert mindenekelőtt le kell szögezni: művészetben, irodalomban csak egy hazafiság van: a tehetség, az igazi szép. És minden tehetségtelenség hazafiatlanság és destrukció a művészetben, ha minden második sorában a Himnuszt énekli is. (…) A templomba járás szép, ha őszinte lelki szükség, a Himnusz éneklése szép, ha szívből fakadó ölelkezés a szegény magyarok felé: de templomba járással, de himnusszal, kegyes és hazafias tremolóval nem lehet írásainkat irodalmabbá, értékesebbé dörzsölni. Művészi értéket csak művészi érték jelent. (…)

Ó, Önök okos és boldog magyarok. Okos magyarok, mert a magyarságuk boldogság az Önök számára. Önök adnak a magyarságnak szellemi kamillateát, jól szervírozott, hatszor megrágott hazafias hasét, ártatlan regény-habcsókot, enyhe germán burzsoá-pszichét. És kapnak a magyarságtól állást, rangot, sajtóhimnuszt, dicsőséget, vagyont. A mi magyarságunk mindennapi véres áldozat, örökkévaló szépség és múlhatatlan tragédia. És kapunk érte rágalmat, gyűlöletet, rugást, agyonhallgatást, koldusbotot. Ó, okos, nagyon okos magyarok Önök.

És a szerencsétlen Gloster-középosztály kap enyhe, tizenhat éves lányok kezébe való, cukorporral vegyített germán fűrészport. És elfordul, és nem ismeri meg a magyar lélek csoda szép nyílásait. Ó, okos, hazafias, keresztény írók Önök. És külföldre viszik és fordítják az Önök sápadt germán középszerűségeit, hogy az elképedt idegen álmélkodva kérdi: „Hát ez a magyar lélek, a magyar művészet? Ezért ugyan kár volt Árpádnak a vereckei strapát végigcsinálni. Hiszen ilyet évente mázsával termel minden tízezer fejnél több lakosú németországi város.” A magyar remekmű ismeretlenül, elátkozva vár hiában a kincsásóra. Ó, nagyon okos, nagyon előkelő, hazafias és konstruktív magyarok Önök.

(…) Tisztelt Asszonyom, nagy bűnt csinál Ön ezzel a rengeteg szegénységgel. Ön az Új Idők, a Courths-Mahler korpáján nőtt úri magyar középosztálynak adja az Önök hazafias, keresztény mázú irtózatos tehetségtelenségeit, és elhiteti velük, hogy ez hazafiság, kereszténység és művészet. Ön kiszorítja, kitúrja a magyar vérű, magyar lelkű igazi nagy művészetet a magyar középosztály lelkéből egy germánul émelygős, svábul keresztény, jöttmentül hazafias, abszolút tehetségtelen és művészietlen szómosadékkal. És erre prédálja Ön a drága pénzt, ezért vonja el a lelkeket a nagy magyar tehetségektől! Higgye meg, Asszonyom, ennél bűnösebb destrukció nem lehet a magyar szellemi életben, s ha volna egy szellemi Zalaegerszeg, Önt oda kellene internálni minden jánosaival egyetemben.

Asszonyom, ma a nagy megtérések idejét éljük. Ma a megmaradó magyar irodalom, a magyar irodalom, bármit üvöltenek a kegyesség álarca alá bújt idegen stréberek, bármit disszertál a butaság: az Ady, a Móricz, a Juhász Gyula, a Kosztolányi Dezső, a Tóth Árpád, a Krúdy Gyula, a Babits Mihály, az Oláh Gábor, az Ábrahám Ernő s talán a szegény magam irodalma. És ha Tormay Szészil, ha Herczeg Ferenc, ha Rákosi Jenő, ha Pekár Gyula soha egy betűt sem írtak volna: a magyar irodalom egy hajszálnyival sem lett volna szegényebb. De ha Ön, ha Herczeg, ha Rákosi és Pekár arra használták volna befolyásukat és ügyességüket, hogy ennek az igazi magyar irodalomnak nyitották volna meg a közönség lelkét: igazi irodalomtörténeti jelentőséget szereztek volna maguknak, melyet így nem tudnak elérni. Tisztelt Asszonyom, én tisztelem Önt minden olyan tettében, mely tényleg haszont, segítséget jelent árva fajomnak. De gondolja meg: az igazi magyarság áldozattal s belső átalakulással jár. Áldozza fel hiúságát, kergesse szét kis képtelenjeit, vetkezze le német pszichéje álfinomkodását, sűrű kegyességét, mesterkélt prűdségét. Egész lelkével, minden szervező és agitátori képességével álljon a magyar szellem nagy kitagadottjainak szolgálatába. Mert ezen az úton, melyen halad, csak megbocsáthatatlan bűnöket követ el az ellen a magyarság ellen, mely Önnek olyan bőkezűen és annyit adott.