A magyar nép körében az utóbbi években nagyon elterjedt az oroszbarátság, és ugyanilyen mértékben szorult vissza a történelmi tapasztalatok miatt az orosz birodalom bármilyen formáját és szándékát fenntartásokkal, óvatossággal kezelő szemlélet. Megdöbbentő, de eltűnt 1848 szelleme, eltűnt 1956 szelleme, eltűnt 1989 szelleme, méghozzá éppen akkor, amikor az oroszok ismét egy európai országot próbálnak letörölni a térképről. Nem tudom hogyan, és mennyi idő alatt történt meg ez a változás, csak azt látom, hogy az új hozzáállás az orosz–ukrán háború kitörése óta ereje teljében mutatkozik meg.

A magyarok oroszbarátságának megnyilvánulási formái változatosak. A legelkötelezettebbek intézik el a legegyszerűbben és a legradikálisabban a dolgot: nincs is háború, az egész összehangolt nyugati propaganda, fake news; csak meg kell nézni a kijevi, harkovi webkamerákat, ezek egyike se mutat háborús képet, pedig élőben közvetítenek. Aztán vannak azok, akik megállapítják, hogy Ukrajnában valóban háború van, de szerintük azt Ukrajna és az Egyesült Államok robbantotta ki, és Oroszország csak kényszerűségből tartózkodik Ukrajnában. Ennél egy kicsit enyhébb fokozat az, amikor elismerik, hogy bár az oroszok támadták meg Ukrajnát, de csak azért, mert az ukránok évek óta húzogatják a medve bajszát.

És vannak végül azok, akik belátják, hogy Oroszország támadta meg Ukrajnát, sőt, el is ítélik az agressziót (nem az agresszort!), de aztán furcsamód nem az oroszok által elkövetett atrocitásokat, hanem az ukránok hosszú bűnlajstromát sorolják, kezdve a diszkriminatív nyelvtörvénnyel, a magyarokkal szembeni ellenséges viselkedésükkel, folytatva az Azov-légióval és Sztepan Bandera vezér kultuszával, el egészen Zelenszkij elnök színészi múltjáig. Pedig nem csak a történelmi tapasztalat, hanem az elementáris és keresztényi emberség is arra kellene késztessen, hogy súlyos helyzetekben tegyük félre sérelmeinket, és ne akkor mutogassunk ujjal egy népre, amikor az puska-, ágyú, és tankcsövekkel néz farkasszemet.

Most tanulok vezetni, és az egyik fontos témakör az elsősegély nyújtás, aminek egyik legfontosabb szabálya az, hogy milyen sorrendben kell ellátni a súlyos sérültet. Mesterséges lélegeztetéssel kell kezdeni, a szív újraélesztésével kell folytatni, majd jön a vérzés elállítása, a törések ellátása, stb. Ez a sorrend logikus is, mert hiába kötjük el a vérző sebet, ha a sérült nem lélegzik, és egy percen belül megfullad. A konfliktushelyzetek kezelésének is van egy helyes sorrendje. Ukrajnában jelenleg emberek halnak meg, köztük gyerekek, anyák, idősek, ezért a háború megállítása sokkal sürgősebb feladat, mint egy diszkriminatív nyelvtörvény módosítása, hiszen nem is világos, hogy egyáltalán miképpen zajlik az oktatás a bombázott országban. Most háború van, és a háborúban eltelt minden egyes újabb óra további áldozatokat szül. Bandera szobrát le lehet majd dönteni bármikor, ha változik a megítélése, de a meggyilkolt gyerekeket már nem támasztjuk fel soha.

Persze csak akkor tartjuk be a sorrendet, ha ismerjük is, és ha valóban meg akarjuk menteni a sérültet. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy először mesterséges lélegeztetésre lenne szükség, de mi ehelyett mégis sebet kötözünk, akkor tulajdonképpen hagyjuk meghalni az áldozatot, miközben úgy teszünk, mintha segítenénk. A diszkriminatív nyelvtörvényt vagy az Azov-légiót felemlegetni most, amikor Ukrajnában egy megszálló haderő és csecsen bérencei pusztítják az embereket, azt a látszatot kelti, mintha megoldást szeretnénk találni néhány békeidőben valóban komoly problémára, de tulajdonképpen nem teszünk mást, mint eltereljük a figyelmet a buchai mészárlásról, amivel akarva akaratlanul az agresszort segítjük.

Az oroszpártiság igen gyakori megnyilvánulása az is, hogy az orosz-ukrán háború kapcsán sokaknak érdekes módon nem az Oroszország, hanem az Egyesült Államok által kirobbantott háborúk jutnak az eszükbe. Természetesen elítélően szólnak az amerikaiak háborúiról, de a példákat nem arra használják fel, hogy elítéljék az orosz agressziót is, hanem épp ellenkezőleg, az amerikaiak háborús múltjával igyekeznek felmenteni az orosz támadást, mondván, hogy ha Amerikának szabad, akkor Oroszországnak is. Szerencsére Közép-Kelet Európa nagy részén nem az Egyesült Államok által indított háborúk jutnak az emberek eszébe most, amikor Oroszország speciális katonai műveleteit látják, hanem azok a háborúk, amelyeket Oroszország vívott nem tőlük távoli országukban, még csak nem is a szomszédjukban, hanem az ő hazájukban. Jól tudják a helyes sorrendet, és jól emlékeznek a múltra a románok, a lengyelek, a csehek, a szlovákok, a szlovének, a baltiak.

Nem is olyan régen még mi, magyarok is tudtuk mindezt, de elfelejtettük. Remélem, nem a saját bőrünkön leszünk kénytelenek újra megtanulni azt, hogy mikor mi a helyes sorrend, és mit jelent az, amikor Oroszország megindul.