Ez maradt nekünk. Nincs már vitakultúra, nincs érvelés, pontos gondolatmenet, és legfőképpen nincs már megfontoltság, mert mindent gyorsan le kell reagálni, a velünk egyet nem értőkkel nem vitatkozunk, hanem megsértjük, megalázzuk, a földbe döngöljük őket. Igen, Demeter Szilárd írása kapcsán jutott ez eszembe, de azért általánosítok, mert nem csak rá gondolok, amikor ezt írom. Hiszen olyannyira elterjedt már ez az érvelési hiba, amellyel a másik felet mindenféle meggondolás nélkül nácikhoz, Hitlerhez hasonlítjuk, hogy külön neve is van már ennek a szofizmának a logikában: ez a Reductio ad Hitlerum, vagy a náci kártya.

A nyugati kultúrában ma már minden megkérdőjeleződött. Például sokat papol a nyugati ember az élet védelméről, fennen hangoztatja a „soha többé népirtást!” szlogent, ezenközben Európában már sikerült a bolsevistákat fehérre mosni, szobrot állítanak annak az embernek, aki szellemi muníciót szolgáltatott a világtörténelem legnagyobb, legvérengzőbb népirtóinak. Egy ilyen döbbenetesen skizofrén helyzetben Hitler és a nácizmus maradt az egyetlen példa, amibe kapaszkodni lehet, ha tudatosítani akarjuk magunkban és másokban is azt, hogy a népirtás valójában rossz dolog.

De ez az egyetlen közös nevező az oka is annak, hogy a nácizmus logikai, retorikai fogássá, diskurzuselemmé vált, amine következményeként minden gonoszság, elvetemültség, rosszaság, elhajlás, vétek, huncutság, ballépés és hiba szinonimája és szemléltető fogalma lett. Így azonban a nácizmus és a hitlerizmus értelmét veszti, mint minden olyan fogalom, amire addig aggatunk újabb és újabb jelentéseket, mígnem teljesen felhígítjuk Ha már mindenről a nácizmus jut eszünkbe, ezzel relativizálódik a nácizmus által okozott igazi, valós és mérhetetlen szenvedés. Itt emlékeztetnék arra, hogy a magyar közéletben például a stadionépítéseket vagy a gyermekvállalás ösztönzését célzó kormányzati intézkedéseket hasonlították a sötét harmincas évek történéseihez, amelyek lényegében ugyanolyan holokauszt-relativizálások, mint Demeter Szilárd agyszüleményei.

A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója a saját eszközeivel akarta legyőzni politikai-ideológiai ellenfelét, a tényszerű valóságtól elvonatkoztatott diskurzussal, a realitáshoz tangenciálisan sem köthető megfogalmazásokkal akarta befeketíteni, szemléletesen és végérvényesen megsemmisíteni Soros Györgyöt, csakhogy a fegyver ezúttal visszafelé sült el, mert nem számolt azzal, milyen visszás nácinak nevezni egy holokauszt túlélőt, hogy milyen abszurd a liberálisok politikai nyomása miatt levegőért kapkodó, egymáson taposó európai emberek fantazmagóriáját párhuzamba állítani azoknak az embereknek a szenvedésével, akik valóban egy korty levegőért kapkodtak a valódi gázkamrákban, mindhiába.

Demeter Szilárd szövege látlelet arról, hogy a nyelvnek a tárgyi valóságtól való elrugaszkodásának a folyamata nem hagy érintetlenül semmit, a nácizmust és a holokausztot sem. Hiába mondta tehát a tényszerű valóságot a diskurzusokkal szétrobbantó dekonstrukció atyja, Jacques Derrida azt, hogy mindent lehet dekonstruálni, kivéve a holokausztot, mert ha nyelvünk nem a referenciális valóság leírásának eszköze, hanem önkényes jelek egymás közötti viszonyainak a játéka, a fogalmak ellentétes fogalompárukkal történő kiforgatása, és ezáltal a jelentéseknek az értelemetlenségig történő deformálása, akkor nyilván Európa lehet gázkamra, a magyar lehet zsidó, a fiú lehet lány és a fikció is lehet tény.

Én azonban abban reménykedem, hogy ha a holokausztot nem lehet dekonstruálni, akkor tulajdonképpen semmit sem lehet dekontsruálni, azaz ugyanúgy, ahogy a holokauszt a tényszerű történelmi valóság része, amelynek relativizálása etikai, filozófiai képtelenség, ugyanúgy minden a tárgyi valósághoz tartozó tényszerű dologhoz ragaszkodhatunk. Mert a diskurzusok nem írhatják felül a tényszerű valóságot, a képletesen, a szimbolikusan népirtásról csacsogó diskurzusokkal nem lehet elmismásolni a valóságban lezajlott, valóságos pusztítást és szenvedést okozó népirtásokat. De addig, amíg a diskurzusok elnyomják a valóságot, amíg a politikai-ideológiai érdekek felülírják az etika, a vitakultúra, a legegyszerűbb józan ész normáit, addig a náci kártya félelmetes eszköz marad az értelmes párbeszédet gyűlölet- és félelemszítással megspórolni akaró emberek kezében.